Kincsesláda

1.0Vagány - Előre a változás útjánhttps://vakvagany.cafeblog.huNikkki88https://vakvagany.cafeblog.hu/author/vakvaganynakgmail-com/KincsesládaSokszor jut eszembe az, hogy az ember már csak akkor veszi észre micsoda kincsek birtokosa, amikor már elveszti azokat. Addig teljesen természetes az, hogy a felkelő nap fényét látod vagy hallod a fák susogását. De amikor betör a „vakító” sötétség vagy a borzongató csend, akkor döbbensz rá, hogy óriási ajándék birtokosa voltál. Picit így voltam ezzel én is. Gyerekként sosem ámuldoztam azon, hogyha kinyitottam a szemem láttam. Láttam a fákat, az eget, a napot, a szeretteimet, amit csak akartam. Nem ujjongott fel a szívem, ha egy könyv lapjain a betűk erdővé álltak össze előttem és hívogattak, felfedezni a tájat. Aztán, amikor a látóterem beborult, akkor kezdtem el emlékezni. A fa lombjának színére, a könyv illatos lapjainak tördelésére vagy Édesanyám mindig mosolygós arcára. De akkor, ott már csak emlékeztem. Az utóbbi egy évben a járásom is nagyon lekorlátozódott. Volt, hogy öt métert nem tudtam megtenni anélkül, hogy ne álljak meg pihenni. A második emeletre feljutni, lehetetlen volt. Háromszor is meg kellett álljak, sokszor öt perces pihenőkre. Amikor épp a pókhálós lépcsőfordulóban támasztottam begörcsölt combomat jöttem rá micsoda csoda volt a kezemben, amikor még tudtam menni. Szelni az utcák habjait, akár a vitorla a tengerét. Meg nem állni, fáradtságot nem érezni. A lépcsőn futni is tudtam, felfele s bár mindig is duci voltam ez sosem okozott gondot. Most meg itt vagyok, ismét csak emlékezem. Az élet nagy kegye, hogy a járásomon sokat tudtak javítani. Így ismét haladok előre, szelem a habokat, mint egy növendék cet és hiszem, hogy ez így marad. Egy jó pohár víz. Esetleg üdítő vagy sör – kinek mi tetszik. A nyári melegben az üveg oldalát kiüti a hideg és apró cseppek hódítják meg a domborzatát. Ránézel és rögtön megszomjazol. Megfogod a poharat, a szádhoz emeled a nedűt és egy pillanatra átadod magad az élménynek. Ahogy a hideg ital végigcirógatja a szádat, köszönti a fogaidat és lecsúszdázik a torkodon. A mellkasod egy pillanatra lehűl és te elégedetten szusszantassz egyet. Ha még kívánnád, újra töltesz… Mindig is imádtam inni. Veszélyes volt különböző gyümölcsleveket nekem adni, mert mindig mesés dolgok történtek velük…hol voltak, aztán hol nem. J Amióta kiderült, hogy leálltak a veséim, azóta folyadék-korlátozás mellett kell élnem. Nem ihatok annyit amennyit kívánok, no meg amennyit tudnék. Annál lényegesen kevesebbet és bizony ennek az elvesztése is gyötrő volt. A fél literes poharamat a szekrény mélyére rejtettük, mint egy bűntény bizonyítékát – hogy ne is lássam. Ahogy sorra vettem azt a sok kincset, aminek tulajdonosa voltam rájöttem – egyre határozottabban, hogy micsoda oltári szerencsém van. A kincsesláda, amit sokan életnek hívnak kinyílt előttem. Volt, amit elvesztettem belőle, de a láda alja még tele van apró és egyben óriás drágakövekkel. A járás tudásával; a hallás ajándékával; a tapintás csodájával; az éneklés mámorával; a szaglás képességével és még nincs vége a sornak. Annyi mindenért lehet hálás az ember, ahogy lehetek én is. Bár nem látok, de „kinövesztettem” egy hatodik érzéket, ami emberismeret néven futó szoftver. J Mindig beválik, sosem tévedek. Aztán ott van a tapintás élménye. Ha ráteszem Lili testére két ujjam már abból tudom, hogy épp a fejét, hátát, lábát simogatom-e. No meg ott a hallás, a zene élvezésének csodája és a zenélés elismételhetetlen érzése. Amikor beültem régen a zongora elé úgy éreztem baj nem érhet. Mert a zene mindig veled van. Néha csak pianóban szól, halkan. Néha pedig tombol teli tüdőből – a szíved ritmusára. Mindennek a megkoronázása pedig maga a szeretet. Az, hogy ezt az ember megélheti, mert van, aki szeresse és továbbadhatja, mert van, akit szeressen. Igazi csoda ez, aminek a fénye az éjszakában is ragyog. Olyan fény ez, ami soha nem alszik ki, még a legnagyobb viharban sem. S olyan fény, amely minden más kincset is bearanyoz és még értékesebbé varázsol. Amikor valami miatt elszomorodok mindig kinyitom gondolatban a ládikámat és körülnézek benne. Miért lehetek hálás? Mi az, ami még az enyém – és megnyugszom, mert mindig van mit köszönni. Néha a leghétköznapibb dolog is hatalmas ajándék, ha picit mögé nézünk, ha nem csak nézünk, hanem látunk is. J Legyen szép napotok!rich