Évforduló

1.0Vagány - Előre a változás útjánhttps://vakvagany.cafeblog.huNikkki88https://vakvagany.cafeblog.hu/author/vakvaganynakgmail-com/ÉvfordulóZümmögés. Semmihez sem hasonlítható, ahogy az a szag sem, ami körüllengi az épületet. Akár illat is lehetne, hiszen nem csípi az orrot, csak azoknak a lelkén csavar egyet, akik ismerik mi ez. Akik tudják mit is jelent pontosan, akik beszippantva mondják: dialízis. A héten volt az egy éves évfordulója annak, hogy megkezdődött „új” életem. Annak a sorsdöntő napnak az emléke, amikor bekerültem a kórházba, ezzel túlélve talán saját makacsságomat is. Egy esztendő…nem tűnik soknak, mégis a fejlődésben rengeteget számít. Olyan, mint egy igazi térkép: tele hegyekkel, völgyekkel, tengerekkel és óceánokkal. Az első hetekben nem érintett túlságosan mélyen a tudat, hogy művese kezelésre járok. Átmeneti, csak ideiglenes – gondoltam. Valami olyasmi, mint a darázscsípés: nagyon fáj, beduzzad még talán a nyoma is megmarad, lehet egy életre megutálod magát a rovart, de végül szépen csendben elfelejted és ha tudod kerülöd, még a témát is. Érdeklődve figyeltem mindent magam körül, a bioszos-kémiás agyam nekiállt kattogni és érteni akartam mi folyik körülöttem. Mik ezek a hangok, mi ez a gép, mi az a kapillár vagy hdf, pontosan mit takar az, hogy filtráció vagy hogy heparin. Úgy véltem ez nagyon jó tanulási fázis, pusztán a kíváncsiság vezérelt. Olyan, mint amikor belépsz egy lakatlan házba: körülnézel, megfogsz mindent, talán kincset is keresel, de aztán becsukod magad után a rozoga ajtót és soha többet nem nézel vissza – otthonodnak meg pláne nem nevezed. Egyszóval egy folyosón találtam magam, ahol a múlt ajtaja már zárva volt, de a jövőé tárva-nyitva, ahol a „lehetek” éltek. A lehet, hogy meggyógyulok vagy a lehet, hogy visszajön a vesém. De ahogy oly sok álom ez is szertefoszlott, a lehetek eltűntek, a jövő ajtaja összeomlott és rájöttem a folyosó amin állok az az életem. Nem átmeneti, nem ideiglenes…maga a jövő. Mit tettem, amikor megtudtam? Valószínűleg azt, amit minden normális ember: sírtam. Sírtam, sírtam és csak sírtam. Majd sírtunk, sírtunk együtt Anyuval. Elsirattunk minden fájdalmat, a szép jövőt……elsirattunk engem. Mert igen, én már nem ugyanaz vagyok, aki voltam. Minden törés, minden nyomorúság, minden villámcsapás alakít az emberen és abból ugyanúgy kijönni már nem lehet. Egy darabig eljátszottam a makacs gyereket, aki duzzog, mert elvették a játékát – csak nekem a reményemet ragadták ki a szívemből. Nem érdekelt sem a kezelés, sem a súly, semmi. Próbálgattam figyelni mindenre, de utáltam az egészet: kezdve az UFO-s antennaként lógó kanüllel… Hogy lehet így élni? Míg kórházban van az ember nem olyan feltűnő, hogy laza 5 órát a művesén tölt, de amikor hazamegy? Haza… Minden ami a múlt, ott várt. Minden, ami én voltam. A fél literes poharam – az alá sosem adtam, a gyümölcsök hadai, szép kerek dinnyék – a kedvencem volt és sorolhatnám. Mindaz, ami nem lehettem. A súlyzók, amiket már nem emelhetek meg a kezemmel…egy élet képekben, illatokban, ami már nem az enyém. Hogy is építhetnék fel mindent újra? Hiszen annyiszor összeomlottam, vajon még hányszor lehet felpattanni? Nevethet az olvasó: a poharat el kell tenni, a dinnyét elfelejteni, a súlyzót rábízni olyanra, akire való. Elrakni mindent, elsöpörni, ahogy a morzsákat az asztalról és lépni tovább. Mi ebben a nehéz? Ezek csak tárgyak? Hát persze, csak az ember életének egy részét a tárgyak alkotják, amikhez ragaszkodik, amelyek beszédesek és amelyeket (megfogva), megnézve önmagunkra találunk. Nyilván nem ríttam eltorzult arccal egy görögdinnye felett, de attól még nem volt könnyű. Végül nyilvánvalóvá vált magam számára is, hogy tévedtem. Könnyebb lett azzal, hogy hazajöttem, mert a kezelések után újra itthon vagyok, a saját kis világomban, a kincseim között. Kellett változtatni sok mindenen, sőt a legtöbb dolgon, de idővel sikerült beállni a sorba és becsülettel lépni tovább. Persze a mi szívünket nem csak ez nyomta. A vesebetegség is súlyos csapás volt, de az alapbetegségem jelenléte és alattomossága az, ami igazán öli a reményünket. A tudat, hogy meggyógyulni nem lehet. A félelem, hogy hátha továbbterjed és a gondolat, hogy mi lesz ha… Ilyenkor próbálok STOP-ot inteni, mert muszáj. Néha persze minden eshetőséget végiggondolok, egy percre eltűnik a pillanat, aztán visszaemlékszem milyen voltam felhőtlenül boldog gyermeknek, aki oly sok mindent látott és oly keveset élt, egészségesen. Nem könnyű vetítés ez… De aztán megrázom a fejem és igyekszem a jelen dolgaival teletömni agyam rejtett zugait s csak éjszaka megriadni…a félelemtől. Hónapok teltek el és én egyre jobban beleilleszkedtem az új, géphez kötött életembe. A völgyek persze nem kerültek el, de igyekeztem mindig kitörni belőlük. Egyszerre figyelni kezdtem a betegtársaimat, de nem mondanám, hogy pozitív hatással voltak rám. Tisztelet a kivételnek, de a művesén kezelt betegek egy része a reménytelenség óceánjában fuldoklik. A pesszimizmus, olykor a gonoszság sem ritka és főleg az a látásmód leng át mindent, hogy: minek ez a hűhó, elegem van, utálom…ez nem élet, ez csak egy mű dolog… Nagyon rossz érzés volt megtapasztalni ezt, az még inkább elszomorított, hogy ezen a hozzáálláson, ezeken az embereken sajnos már senki nem segíthet… Én, azonban próbáltam és próbálok most is vidáman odaállni a dolgok mellé. Keresni kell minden nap valamit, amiért hálásak lehetünk. Kezdjük például azzal, hogy felébredtünk...már ez is nagy dolog. Az életünk újabb 24 órával bővül. Aztán, hogy van valaki vagy vannak valakik, akik szeretnek minket. A világ legnagyobb csodája ez…amit nem lehet megvásárolni, aminek az értéke felbecsülhetetlen: a szeretet. Plusz végtére is fel tudunk állni, nagy levegőt venni, sőt nevetni is képesek vagyunk: úgy, hogy a lelkünk is beleremeg. Hálásnak kell lenni mindenért, még a legkisebb cseprő-apró dologért is, mert mind egy picur csoda. Ha pedig furán néznek ránk csak mosolyogjunk, mert ez gyógyír mindenre. Még akkor is, ha olykor a könnytenger ellep minket és a bú völgyében találjuk magunkat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a napfény szinte mindenhova eljut s ha a tenger legsötétebb zugában fojtogat minket az élet akár a fény emléke is segíthet…egy emléknyi szikra is elég lehet. www.facebook.com/vakvaganyrich