Hálás málhás

1.0Vagány - Előre a változás útjánhttps://vakvagany.cafeblog.huNikkki88https://vakvagany.cafeblog.hu/author/vakvaganynakgmail-com/Hálás málhás<a href="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2015/01/10359016_283847438471126_712098609764514822_o.jpg"><img class="alignnone size-medium wp-image-6043728" src="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2015/01/10359016_283847438471126_712098609764514822_o-223x300.jpg" alt="10359016_283847438471126_712098609764514822_o" width="223" height="300" /></a> Az elmúlt napokban sokan jöttek oda hozzám, és szinte magukat ostorozva azt mondták: „nekem nincs is bajom, hozzád képest. Hogy lehettem eddig ilyen önző?”. És látom a marcangoló megbánást a szívekben. „Kicsinység mindez, a tiedhez képest!” Nem! – kiáltom határozottan. Nem kicsinység! A kereszt, amit az életünk ránk bízott olykor szinte pille könnyűnek tűnik. Nem is vág. Nem érezzük, hogy ott van. Néha, azonban oly mély sebárkokat mar lelkünkbe, hogy úgy gondoljuk: egy percig sem bírjuk tovább. Pedig ledobni nem lehet. A „pakkunk” épp úgy a részünk, mint az orrunk, fülünk, szemöldökünk. Amikor próbáljuk a másik embert feltérképezni nem láthatunk bele az életébe. Előfordulhat, hogy míg kifelé mosolyog, mert az az elvárás, addig belül zokog. „Könnyű neki” – ugye hányszor hallottuk, sőt akár mondtuk ezt már? Ítéltünk, látatlanban. A sors-súlyok jó rejtőzködők, csak az igazán szemfülesek vehetnek észre néhány lelken tiprott lábnyomot, amiből kiderül: a másik fél is hordozza „csomagját”. Sose feledkezzünk meg erről! Mindenkinek lapul valami a lelkén. Kinek kisebb, kinek nagyobb málha. <a href="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2015/01/Niki-a-Szultán-kilátón.jpg"><img class="alignnone size-medium wp-image-6043733" src="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2015/01/Niki-a-Szultán-kilátón-225x300.jpg" alt="Niki a Szultán kilátón" width="225" height="300" /></a> „Kicsinység” – mondják a hozzám fordulók, önnön problémáikra célozva. És ilyenkor rögtön kiállok –a gondok védelmében, hiszen a kereszteket nem szabad méricskélni, centiméter pontosságra „igazságot” tenni. Az ok egyszerű. Mindenki a maga vállán érzi a terhek súlyát. A véresre mart lélek-darabok csak a szétmarcangoltnak fájnak, igazán. Csak ő tudhatja a pontos értéküket. Mi nem. Még akkor sem, ha úgy észleljük: fel tudjuk mérni a különbséget. Lehet, hogy nekem millió, és egy nyűgöm van, kezdve a betegségemtől, a vakságomon át, a kilátástalan jövőmig. De ettől még nem kicsinység, és igenis számottevő a többiek „hátizsákja” is. Sőt! Legyünk büszkék a málhánkra! Ez a legnehezebb. De mégis, a legfontosabb! A terhek alakítanak minket, néha rettenetes fájdalmak között. A formálódás, azonban elkezdődik. A lelkünk, a szívünk, a gondolkodásunk köszörű alá kerül, s változik. S eljön a reggel, amikor egy picit könnyebben kelünk, amikor rájövünk, hogy kezdjük kiismerni a keresztünket. Már tudjuk, hogy hol szálkás, hol érdes, s hogy mikor vág a leginkább. Elfogadjuk. Néha csendben, néha ordítva. De önazonossá tesszük. Legyünk büszkék a minket formáló súlyokra, mert általuk lettünk, azok akik. Általuk tartunk most ott, ahol, és általuk fogunk eljutni a célunkig! A centimétert, a hasonlítgatást nyugodtan tegyük félre, s felemelt fejjel merjük vállalni „batyunkat”, mert csak mi tudhatjuk – ízig-vérig pontosan – milyen is lelki hátunkon, nap-nap után hordozni azt <a href="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2015/01/tök-ari.jpg"><img class="alignnone size-medium wp-image-6043729" src="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2015/01/tök-ari-225x300.jpg" alt="tök ari" width="225" height="300" /></a>rich