1.0Vagány - Előre a változás útjánhttps://vakvagany.cafeblog.huNikkki88https://vakvagany.cafeblog.hu/author/vakvaganynakgmail-com/<p><span style="color: #000000;font-family: Calibri">A padlón kucorogni egy ideig nagyon kényelmes, megnyugtató érzés. Olyan picire össze tudjuk magunkat húzni, hogy szinte nem is látszunk. Beleolvadunk a környezetünkbe, belesápadunk a falfehérségbe, és eltűnünk. Pedig sokan néznek minket, de kevesen látnak. Ilyenkor, begubózott „hernyó” korunkban értjük meg kapcsolataink igazi gyökereit. Érzékeljük, hogy ki az, aki mellettünk áll, aki hisz a pillangó szárnyalásában, s ekkor fedezzük fel, hogy ki az, akinek fel sem tűnt bebábozott lelkünk csendes vergődése.</span></p> <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri"> </span></p> [caption id="attachment_6044016" align="alignnone" width="200"]<a href="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/Lili-a-szék-alatt.jpg"><img class="size-medium wp-image-6044016" src="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/Lili-a-szék-alatt-200x300.jpg" alt="Fotó: Kondor Tamás" width="200" height="300" /></a> Fotó: Kondor Tamás[/caption] <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri">Ebben a kaméleon időszakban képesek vagyunk észrevétlenek maradni. Hiszen eleinte annyira nyugalmas, menedékes minden. Aztán az árnyak egyre nőnek, a fejünk fölé emelkednek, beborítanak minket. Ami addig félig-meddig fényben úszott hirtelen vaksötétté válik. Az aprócskának érzékelt környezeti elemek, pedig hatalmasak, monumentálisak, legyőzhetetlenek lesznek, mi pedig hirtelen porrá törünk. Lenyomnak a külső ingerek, összepréselnek a vélt, vagy valós félelmek. Ahogy fekve felfelé sandítunk a fenyegetést egyre nagyobbnak érezzük. Megpróbálunk még kisebb színtelen hernyóvá aszni, a föld színéről eltűnni, örökké belesápadva a hófehér kínba… De akkor egy szellő, egy fénysugár, vagy csak a múltból emlékként felénk reppenő hangfoszlány eszünkhöz térít minket.</span></p> <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri"> </span></p> <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri">Mit csinálsz, ember? A kérdés éles tőrként szakítja át a fullasztó csendet, s egészen a lelkünkig hatol. Szilánkosra töri a burkunkat. A tornádó erejű felismerés majdnem a pusztulásba taszít minket: gyáván elmenekültünk önnön életünk elől… A pofon, amit arcunkon látunk csattanni egy ismerős ököltől érkezik… A tenyér a miénk, ahogy a vonalak is… Elég volt! – szól a hang, egyre erőteljesebben…. S mi megmoccanunk. A tagjaink elmacskásodtak, nem érezzük az ujjainkat, nem látjuk a mozdulatokat, csak gépiesen ingerületeket küldünk, s fogadunk. Felkelünk. Most épp egy kicsivel a padló felett vagyunk. Így is el lehet lenni, síkban maradva, ellébecolva, de vajon ennyire hivatott az életünk? Bizonyos, hogy nem!</span></p> <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri"> </span></p> [caption id="attachment_6044015" align="alignnone" width="200"]<a href="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/Lili-a-szék-a-latt-pofija-édes.jpg"><img class="size-medium wp-image-6044015" src="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/Lili-a-szék-a-latt-pofija-édes-200x300.jpg" alt="Fotó: Kondor Tamás" width="200" height="300" /></a> Fotó: Kondor Tamás[/caption] <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri">Ekkor pillantjuk meg a mellettünk terpeszkedő asztalt. Vajon eddig is itt állt, vagy épp onnan zuhantunk le? Már nem emlékszünk, de egyet tudunk: lépnünk kell! A mászás nehézkes, alig hajlik a lábunk, de végül fenn térdelünk a tetőn. A szél vadul arcunkba tép, kénytelenek vagyunk tíz körömmel kapaszkodni, hogy ne sodorjon el minket, de egyre beljebb mászunk… Végül minden erőnket, hitünket összeszedve felállunk, délcegen tekintve a világ minden aprócska részletére. A nap újra felkel, vakítja szemünket, de újra valódi nagyságában regisztráljuk mindazt, amit addig rettenthetetlennek láttunk… Mekkorát tévedtünk… Nem a dolgokban, a környezetben volt a hiba, sokkal inkább bennünk romlott el valami. Megfáradtunk, lemerültünk.</span></p> <p><span style="color: #000000;font-family: Calibri">De most a remény új szikrát lobbantott a szívünkben, s megannyi verés, csalódás, szívzúzás után végre révbe értünk! Bátran merünk nézni, s látni is! Szembeszállunk a viharokkal, tépázó hurrikánokkal, arcot mosó savas esővel, lelket korbáccsal ütő emberi erőkkel… Megértettük valahára, hogy az élet egy, és megismételhetetlen. Fantasztikus esély, lehetőség, kincs, ajándék egyben. A zuhanások pedig csak arra szolgálnak, hogy legközelebb még magasabbra merjünk szárnyalni! Mindig csak felfelé tekintve!</span></p> <p> <a href="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/lilikévelazasztalon.jpg"><img class="alignnone size-medium wp-image-6044017" src="https://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/lilikévelazasztalon-300x200.jpg" alt="lilikévelazasztalon" width="300" height="200" /></a></p>richhttps://vakvagany.cafeblog.hu/files/2016/02/lilikévelazasztalon-150x150.jpg150150