Életem érme

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az asztalomon kutatva a kezem egy fémpénz felett suhant el. Lükvercbe helyezkedtem és megfogtam az érmét. A fej volt felfele. Letettem magam elé és csak figyeltem. Aztán az élére állítottam: fej és írás között keskeny út, barázdált ösvény vezetett. Aztán a szél meglebbent és az írás ráborult az asztalra, a napfénye pedig megcsillant a „fejen.”…akárcsak az életem tantuszában.

Rájöttem, hogy az élet is olyan, mint ez a kis pénz. Két oldala van, amit tényleg csak egy kis szűk út választ el egymástól. A fej és az írás. Mindennek a jó és a rossz oldala. Ahogy ezen gondolkodtam, felismertem, hogy az emberek hajlamosak mindig a rossz oldalt nézni. A saját érméjüknek mindig csak az egyik fele van felül. Pedig lehet, hogyha megfordítanák sokat nyernének vele.

Sokan nem hisznek nekem, amikor azt mondom: megérte mindenen keresztülmennem. Hogy is érhette meg megvakulni vagy vesebetegnek lenni? Hogy érhette meg egy ritka betegséggel küzdeni? Pedig most a napfény a saját érmém szebbik felén csillog.

Mert, ha nem vakulok meg, akkor nincs Lili. Márpedig nélküle a garas is csak lyukas lenne. Lili az életem. Amellett, hogy a szemem is, a lelki társam, aki nélkül már nem tudok egy lépést tenni. Ahogy hallom út közben a mancsai zaját és ahogy figyelem biztos tartását mindig érzem: van, akiért érdemes megvakulni. Az én kutyám mindig velem lehet, mindenhova elkísér és szemem helyett szemem. Nem is akármilyen. Míg egy ember látása könnyen elhomályosul, addig ő tisztábban lát mindent. S ráadásul nekem is kialakult a lelki szemem, ami majdnem mindig reális képet mutat. Ez a kettő együtt, verhetetlen.

Édesanyám és a családom, akik szintén örök bástyaként állnak mellettem. Anyu, aki bár „pici” és sovány, de olyan erős, mint a bika, mindig erőt ad. Ő is a küzdés örök hőse marad, akire mindenkor, csak felnézni lehet. Mindig is szerettem őt, de a baj csak egyre jobban összekovácsolt minket. S bizony, ezután a fél év után is úgy érzem: nincs előttünk lehetetlen.

Ha ezen a sokkon átlépett a megfigyelő, miszerint rendben, van az az ok, amiért érdemes megvakulni, akkor a vesebetegségnél végképp megakad. Hogy mondhatok ilyet, amikor talán ez taszított életem egyik legnagyobb vermébe?

Ez mind igaz. Azt nem mondtam soha, hogy könnyű ez az egész. De a betegség mellett és által annyi mindent kaptam az élettől, ami számomra szinte felbecsülhetetlen. Olyan embereket ismertem meg például a kórházban, akik az életem középpontjaivá váltak. Olyan barátokat szereztem, akik úgy szerettek meg, hogy közben a legvédtelenebb voltam. Márpedig, aki úgy fogad a szívébe egy másik lelket, hogy az éppen szilánkosra tört, annak öröm lesz az, ha egyszer „összeáll” a kép és egyben ver a szív.

Az, hogy engem a sok hátrányom ellenére ilyen tisztán és nyíltan elfogadtak szinte hihetetlen erőt adott.

Nélkülük már nem tudnám elképzelni az életemet…és nem is akarom!

A betegségem, helyzetem miatt már régebben is több olyan embert ismertem meg, akik végül örökké az életem részévé váltak. Valahogy ezek a kapcsolatok soha nem tűntek el az ár sodrásában és tudom, akit a bajban ismerek meg s mellettem van, az a jóban is támaszom marad.

Régen nagyon nem hittem a kórházakban, orvosokban. Ennek is meg volt az oka, amit most nem fejtek ki, de a lényeg: túl sok csalódás ért. Úgy voltam az egésszel, hogy „én aztán soha” – nem megyek kórházba, orvoshoz stb.

Ez megváltozott. Az orvosok iránti bizalmamat is visszanyertem a világ legjobb doktornője által. Nem csak, hogy szakmailag kiemelkedő, hanem emberileg is a toppon van. Ritka, hogy ez a kettő tulajdonság egy orvost jellemezzen, de ő ilyen. Visszaadta a hitemet. S az, hogy a szívem több szálon is a kórházhoz húz még inkább megerősítette bennem azt, hogy hinni kell, mert még lehet kiben, kikben.

Persze van, aki erre legyint, miszerint akkor is lenne kutyád, ha egészséges lennél és lennének más barátaid, ha egy héten háromszor nem lógnál a „csövön”, a géphez kötve.

Nos, aki így gondolja az tényleg nem ismer. Mert nekem nem „egy kutya” kell, hanem Lili. És nem „más barátok”, hanem azok, akik most mellettem állnak, mert ez így szép. S, ha ehhez néha a keskeny ösvényt kell járnom, barázdák közt, sebaj, mert a napfény mindig megvilágítja az okokat, amikért érdemes az érem szélén táncolni.