Közöny

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Tömeg. Zaj. Füst, pia a kézben… Üres doboz eldobva, mindenki csak rugdossa. Nyomakodás, tolakodás. Löködés, közöny. Ezek a hatások mind értek a hétvégén. Eddig is tudtam, hogy legjobb kerülni a nagyobb embermennyiséget megmozgató dolgokat, de most már biztos vagyok benne. Illetve, nem. Nyilván csak ezért nem maradok otthon, de tény: néha ijesztőek embertársaink.

Már önmagában is furcsa nekem az a tény, hogy sokak számára egy program kizárólag alkohol mellett élvezhető. Nincs ezzel baj, én sem álltam ellen a hívogató meggysörnek, de nem volt szándékomban tajrészegre leinnom magam. Egyrészt, mert élvezni szerettem volna az eseményeket, másrészt szerintem nem csak illuminált állapotban lehet mulatni. De persze mindenkivel megesik, hogy minden összestimmel és a két, három, négy pohár bor végén, már nem csak a kert lesz virágos, hanem az arcunk is, borvirágos. Ezzel végülis nincs baj, de akkor miért is válik sok ember pofátlanná, közönyössé, már-már tolakodóvá?

Nem lényeges, hogy látok vagy sem, vagy épp a kutyám mellettem áll, néhány embertársam úgy akart keresztülmenni rajtunk, mintha nem is léteztünk volna. Eközben a piás poharat úgy lóbálták, mintha húsvéti locsoláshoz készülődnének…kérdés, hogy ki vágyik sörös esőre…

Miután sikerült kiverekednünk magunkat a „hejdere hutyutyu” társoságból egy koncert felé vettük utunkat. Nem volt rossz a zene és bizony a lábunk elkezdett az ütemre járni, sőt még éneklésre is vetemedtünk. Ekkor vettem észre, hogy gyakorlatilag sok ember úgy néz ránk, mint két nem normálisra. „Ezeket lepkehálóval keresik” – gondolták. Én pedig nem értettem, hogy akkor egy koncerten mit kellene csinálni? Állni mereven, fixírozva egy pontot az égen és csak néha kimutatni azt, hogy „jé, itt zene szól?”. Igaziból mi a kérdő tekintetek ellenére sem zavartattuk magunkat, bár két idős néni gyakorlatilag sokkot kapott a „je-je-je-jeje” reflén résznél, amikor beleadtunk apait-anyait és még az énekesnő is leintett nekünk, persze ő barátságból. A nénik az idegállapotunkat vitatták meg, majd mutogatni kezdtek ránk.

Később azért csatlakozott hozzánk pár elvetemült, aki szerint zenére illik picit lötyögni és egész jó lett a hangulat. Taps, zene, éneklés, tömeg. Nem sokkal ezután ért az újabb sokk, amit nem tudok hova tenni.

Egy olyan programon vettünk részt, ahol fantasztikus dolgokat láthattunk. Felvonulók mentek el előttünk, korhű ruhákban, produkálták magukat a hagyományőrzők, egyszóval klassz volt. Igen ám, de az emberek egy része nyilván nem ismeri a taps fogalmát. Mellettem több, mint 20-an álltak, de egyikőjük sem tapsolt. Álltak, bámultak és ennyi. Mi pedig ezerrel lelkesedtünk, én hujjogtam is – amire ismét kérdő tekinteteket kaptam (nem elég, hogy vak, agyban is sötét – gondolták). Én pedig a földön tipródva, ugrálva, hujjogva és tapsolva azon gondolkodtam, hogy most ez mi? Nem illik egy ilyen produkciót megünnepelni? Bámulni pl. én is tudok, egész élethűen. De egy ilyen rendezvény nem erről szól.

Szóval az emberi közöny eléggé meglepett. A rohanó világunkban vajon bűn egy picit szórakozni? Persze a másik véglet sem volt jó, akik már este hatkor olyan részegek voltak,hogy a leheletük meggyújtásával kis költségvetésű tüzesjátékot lehetett volna rendezni.

Inni lehet, kell is, de azt már nem tudom elfogadni, hogy úgy kell egymáson átgázolni, mint füvön a megvadult elefánt. Arrébb lökve kicsit-nagyot is egyaránt. Az este megkoronázásaképp elmentünk a záró eseményre. Jó volt a hangulat a nyomakodóktól eltekintve, de az utolsó csepp, csak ekkor esett a pohárba.

Anyu elkezdte mesélni, hogy épp mit csinálnak az előadók és erre az előttünk álló úgy nézett Anyura, mint egy hülyére. Na, meg persze rám is. Kb. ezzel az üzenettel „hülye vak, mér nem fon kosarat otthon, minek jön ki”.

Na igen. Eddig is tudtam, hogy sokan furcsán tekintenek rám azért, mert nem vagyok vak, mentális értelemben. Én szeretem a filmeket, a látványos előadásokat stb. mert mindegyiknek van rezgése, ami elér hozzám is. Sőt, akik ismernek, a barátaim azt is tudják rólam, hogy úgy élek, hogy sokszor elfeledtetem a szemlélővel a helyzetem. És mégis: képesek kinézni, fellökni, eltaposni, kiröhögni, mert merem élvezni az életem, mert merek úgy élni, mint akárki más.

Hogy mi a tanulság? Igazán nincs. Maga a bejegyzés is rendhagyó, hiszen nem szoktam ennyire konkrét dolgokról írni, de elpattant a toll patron, írni kellett. Megoldás, következtetés nincs csak annyi, hogy nem elég nézni, hanem látni is kell…és ehhez nem elég az igazi szem, annál több kell. Ami sokaknál, sajnos nincs meg. S talán ezzel se lenne gond, ha másokat nem próbálnának meg hülyévé tenni csak azért, mert ők igyekeznek látni is, a nézés mellett.