Hópehely

Megérkeztünk az év utolsó hónapjához. Van, akinél ez maximum egy fásult vállrándítást vált ki, de bennem a gyerek újraéled. Mert szeretem a karácsonyt. Nem azt az ünnepet, amit a tévék, boltok hirdetnek. Azt a karácsonyt, ami a szívekben teremtődik meg.

Idén sajnos nem tudok mindent megvenni, amit szeretnék, sőt. Az idei lesz a legszegényesebb karácsonyunk és mégis: talán életem egyik legszebb ünnepe elé nézünk, mert itt lehetek, mert együtt lehetünk.

Évekig éltem abban a tudatban, hogy „valami bajom van, de nem érdekes”. Tényleg nem érdekelt. Aztán idén akkora pofont kaptam, ami arra kényszerített, hogy forduljak a probléma felé, mert nincs más út. Sok mindenen mentünk és megyünk most is keresztül s ezek fényében a legnagyobb csoda az idei karácsony. A gyermek belőlem sosem veszett ki, így már most várom azt a pár napot…amikor együtt lehetünk, amikor elcsendesedhetünk, amikor egy pillanatra megállhatunk.

Sosem az ajándék számított, a legkevésbé sem. Bár adni mindennél jobban szeretek: látni a másikat örülni az egyszerűen leírhatatlan, nincs ahhoz fogható. De pusztán az is ajándék idén, hogy mindez létrejöhet. Az a három gyönyörű nap a legnagyobb csoda lesz. Akkor épp dialízis se vár rám, mert előtte megoldjuk – így a lányoknak is lesz egy kis ünnepe.

A mai napon is hű voltam a Nagyszakállúhoz. Felvettem a Mikulás sapkámat és úgy mentem kezelésre, illetve az utcán is úgy közlekedtem. Ezért pár évvel ezelőtt már megszóltak, akkor szaloncukrot is osztottam – mondván minek? Minek hülyét csinálni magamból? Minek a felhajtás?

Én ezt nagyon máshogy látom. Egy pici kis mosoly, egy jó szó már felvidíthatja az emberek napját – és ezért megéri. Ráadásul valahol mindenkiben ott van a gyermek és ez tényleg akkora baj lenne? A szeretet sosem baj, márpedig emögött is az rejtőzik. Én nem vagyok egy nagy valaki, se sportoló, se gondolkodó se más: csak egyet érzek hivatásomnak: továbbadni a mosolyt, a jókedvet, mert úgy érzem ez az elixír túlélni az életet.

A karácsony számomra tényleg a szeretet ünnepe. A reklámok hivalkodó, rikító hirdetéseitől már a szőr is feláll a hátamon: személytelen, hiteltelen, üzleties. Valahogy mindenhol ezt akarják erőltetni, pedig igazán nem erről szól. Bárcsak lennék elég jó író ahhoz, hogy azt a mély, meleg szeretetet le tudjam írni, amit érzek, hogyha az eljövő ünnepre gondolok. Az a csoda, hogy feldíszítjük a lakást, hogy szerzek fenyőágat az illat miatt, hogy Anyu körül téblábolok és ha tudok segítek mind-mind egy eleme a kirakósnak. Az együtt töltött percek, amiket nem sürget a másnap riadt hajnala…tényleg hihetetlen kincs.

Ráadásul idén nagy segítséget kaptunk a karácsonyi sütés-főzéshez is, hiszen a Művesén két csomag tartós élelmiszer várt. A gyűjtésben Lilivel részt vettünk így elmondhatom, hogy életem egyik legjobb élménye volt. De a hála folyamatosan átjár, mert nekünk az a két doboz igazi kincsesbánya.

És persze, mint egy jó gyerek várom a havat. Tudom, hogy sok bosszúságot okoz, de én rajongok érte. Amikor esik és megmarad. Amikor hajnalban csak azért felkelek, hogy Lilivel kimehessünk a hófehér utcára. Amikor csak hallgatom lépteink roppanását és Lili tüsszögéseit….leírhatatlan.

Amikor a tévében véletlenül eljut hozzám egy-egy „magvas” gondolat, miszerint ilyen telefont, tévét stb. kell venni, mert anélkül nem élet az élet – elszomorodom. Nem kell semmi, csak azok, akiket szeretünk. A családommal végre együtt lehetek és talán a barátaimmal is kicsit többet beszélhetek. S végül Szenteste úgy várhatjuk együtt a csodát, hogy már tudjuk: ott van a szívünkben.