Őszinteség

A gyerekek csodálatosak, valahogy azt éreztetik az emberrel, hogy milyennek is kéne lennünk, felnőttként. Persze nem a homok evésre vagy a hangos kiabálásra gondolok, sokkal inkább a nyílt érdeklődésre, az őszinteségre és az igazi, meghazudtolhatatlan érzésekre.

Amikor először készültem kirakni a facebookra az ötletemet, miszerint mennék szívesen ovikba, iskolákba gyerekekhez – még nem tudtam mi vár rám. Jópár forgatókönyvet lefuttattam magamban, ami ott kezdődött, hogy teljes elutasítás és az abszolút befogadással végződött.

Tényleg nem tudtam mire számítsak. Volt idő az életemben, amikor távol tartottam magam a gyerekektől, mert valahogy nem találtam meg az összhangot. Egy jó ideje szerencsére ez teljesen az ellentettjére változott, így nagyon izgultam: vajon érdeklem-e az ovikat, gyerekeket? Vajon lesz értelme?

Nem telt el két hét és már az első találkozásom helyszínére baktattunk Lilivel. Izgatott voltam és ezt rajta is éreztem: talán tudta, hogy most valami nagyon más következik.

A Mesevár Óvoda régi kastély épülete nagyon hangulatossá tette a barangolást s a gyerek zsivaj végiglengte a folyosókat. A kiscsoportosok csak egy simogatás erejéig láthatták Lilit, bár úgy éreztem nekik ez is nagy élmény, míg a nagyobbakkal próbáltam beszélgetni, válaszolni a felmerülő kérdésekre.

A kezdeti megilletődöttséget Lili pillanatok alatt elűzte, túlzás nélkül állíthatom, hogy ő lett a sztár. Ahogy figyeltem a törökülésben nagy szemeket meresztgető piciket és reagáltam a kérdésekre nagyon hamar rájöttem, hogy ez az, ami kellene gyermek létünkből, amit jó volna megtartani: a kérdezés tisztaságát. Annyira őszinte volt minden szó, annyira nem végiggondolt, hogy jól esett. A felnőttek lehet tapintatlanságnak tartanák, ha rákérdeznének arra, hogy miért vagyok vak, hogy hogyan eszem vagy hogy „miért nincs Apukád”, de én nagyon megbecsültem ezeket is, mert valódi érdeklődés volt, amire igazi választ vártak. Lili simán maradhatott volna, mint szőrös nagycsoportos, mert a gyerekek beleszerettek. Egy olyan kisfiú is megsimította hófehérem fejét, aki amúgy pánikol a kutyáktól.

A másik helyszínünk a Hétszínvirág Óvoda volt. 180 gyerek, egy nagy udvar, teljesen más felállás. Itt kevesebb volt a kérdés a fizikai adottságok miatt és többet adtam a látnivalóra. Lili kanyargott velem, embereket került ki, a picik pedig kikerekedett szemmel figyeltek.

Két nagyon bátor jelentkező még mehetett is Lilivel úgy, hogy mögöttem állva megfogták a hámfogót. Hihetetlenül élvezték és az izgatott pír az arcukon mindennél többet jelentett: csukott szemmel jöttek mögöttem, bátran. Ezután persze mindenki ezt szerette volna, de bízom benne az a két kis hős is el tudja majd mondani a társaiknak, hogy mit éreztek.

Most pénteken a Weöres Sándor Óvodába látogattunk el nagy-nagy szeretettel. Kb. 80 gyerek várt ránk: picik és nagyok vegyesen. Nagyon sok kérdést kaptam, amik őszintesége, nyíltsága újra pozitívan meglepett. Hogyan látsz kutya szemmel? Hogyan öltözöl? Hogy vakultál meg? Miért nem jó a kontaklencse? Miért van pórázon Lili? Milyen parancsszavak vannak? Hogy olvasol? Hogy írsz?

Számtalan kérdést követően egy kis bemutatóval szolgáltunk: a jelentkező gyerekeket kerülgettük, akik tátott szájjal figyelték az eseményeket.

A végén hárman is jöhettek velem egy kört. Két nagyon bátor fiatalember Lili hámját fogva, míg egy apró pici lány az ölemben, a nyakamba csukott szemmel kapaszkodva.

Ahogy mindenütt máshol itt is Lili simogatással ért véget a program, ami talán a legjobban várt része volt. Kiélvezték teljesen Lili türelmét, aki rezzenéstelenül, sőt olykor csóválva viselte a „had” „támadását”.

Ajándékba jópár rajzot kaptam, amiket mint apró kincseket őrizgetek. Leírhatatlanul sokat mondanak ezek a miniatűr képek s bár beszélni azt tudok, ezeket nem lehet írás alapján átadni. Emiatt is terveink szerint a jövő hét folyamán felkerülnek a facebookra a remekművek, amelyek bemutatják ők, hogy látnak: engem, Lilit, a helyzetünket.

Reményeim szerint még több oviba és iskolába el tudok jutni, megmutatni: van élet a problémák ellenére is vagy éppen azért.

Szombathelyen kb. 18 óvoda létezik, eddig háromban jártam és még kettőbe kaptam meghívást. A sulik közül még csak hárman „vállalkoztak”. Egyenlőre statisztikailag kevés ez a szám, de bízom benne, hogy többen és többen jelentkeznek majd, ezzel felejthetetlen élményt okozva az összes résztvevő számára.

Eddig kb. 400 gyermekkel találkoztam ilyen keretek között s tudom számukra is fontos volt ez a beszélgetés, ahogy nekem is rengeteget adott. Jó látni, hogy még vannak tiszta, nyitott picik vagy kicsit nagyobbak, akiket érdekel a vakság, a vakvezetőkutya… S bízom benne, hogyha életük során egy bármilyen sérültséggel rendelkező emberrel hozza össze őket a sors, akkor visszaemlékezve a találkozásunkra jól tudnak segíteni, őszintén szívből tudnak reagálni a helyzetekre.