Küzdelem

Milyen az igazi küzdés? Nincs rá egyetemes leírás: valami, amibe lelkileg, fizikailag, mentálisan beleszakadsz, amibe picit belehalsz, ami után főnixként erőt merítve tudsz tovább szárnyalni. A küzdelem, ami ledönt a hegycsúcsról s a vele szemben nyert csata felemel az égig…

 A talpalás, előre nyomulás életünk része. Gyakorlatilag csak úgy tudjuk túlélni a hétköznapokat, hogyha toljuk magunk előtt mindazt, ami elénk gördül. Ez is erőpróba. De van az a fajta, amikor önszántadból nehezíted meg a perceidet, amikor önnön tudattal teszel rá a már amúgy is roskadozó lapátodra valamilyen cél érdekében.

 Nehéz elmagyarázni milyen is az érszűkület okozta fájdalom, főleg úgy, hogy szerencsére ezt csak kevesen és leginkább idős korban élik meg. Sokáig, míg nem derült ki a konkrét betegségem azt gondoltam, hogy tápos vagyok, egyszerűen gyenge, azért vannak fájdalmaim.

Ma már tudom, hogy a hasi aorta szűkülete okozta, okozza a fizikai gyötrelmeket. Természetesen az értágítások hatására sokat javult, de a menés ezután is fájt egy fokon túl.

Eleinte a minimálisnál többet nem tettem meg gyalog, pihentem. Aztán egyszer, egy nagyon hideg téli hajnalon úgy döntöttem, hogy ebből elég volt. Sohasem voltam az az ember, aki fehér zászlót lobogtatva adja meg magát – hát ez most sem fog megtörténni.

 Felöltöztem és kimentem Lilivel a szakadó hóba. Egy órát töltöttünk kint, sétálva. Ez volt az első nagyon apró, mégis mentálisan óriási lépés.

 Azóta sok idő és még több kilométer telt el. Elkezdtem Lilivel sétálni, eleinte csak ímmel-ámmal, aztán egyre nagyobb túrákra indultunk. Az első 5 km-em után úgy éreztem, hogy jó lesz ez így, mert igen, néha fáj, de akkor is le kell rázni magamról az érzést és menni kell tovább.

Csak ezután következett a létra teteje, a csillagos ég. Elkezdtem a barátaimmal futni. Leírhatatlanul nagy fájdalommal jár az egész. Nem az a megszokott szárnyalás, szabadság, sokkal inkább egy ízig-vérig folytatott küzdelem. Az első pár méter után lassan beáll a lábam, majd a fájdalom teljesen letaglóz, szívem szerint összeesnék, de húzom a megállás pillanatát, húzom mimnél tovább…

 Mondhatnánk azt is, hogy saját magamat gyilkolom, mégis az életemért futok: az egészségéért, az én önértékelésemért, a jövőmért. Futok a kínba, az égető vad tűzbe, ami picit mindig elemészt, hogy aztán megállva lecsillapodjon. S amikor újból elindulok már tudom mi vár rám, de akkor is folytatom és vánszorgok, vonszolom magam. Újabb 100 méter után rogyok majdnem össze s sokszor gondolok arra, hogy milyen nevetséges látvány lehetek, de a futópálya az én jövőm. Egy olyan kép, ami elképzelhetetlen volt s amit most kezdek betörni igazi verítékkel.

 Néha szembe kell mennünk a fájdalmainkkal, érzelmeinkkel ahhoz, hogy igazán fejlődhessünk. Sokszor megannyi kín után szabadul fel a lelkünk. S bár elcsépelt gondolat, de a fájdalom megtapasztalása után az ember ezerszer jobban becsüli, hogy lépni tud, hogy van mit érezzen, hogy lélegzik és minden elemében él…