Az életünk korántsem egy jó vattacukor: édes, habos-babos és hosszúra nyúló… Sőt! Néha nagyon rövidre sikerülnek embertársaink földi teendői, néha pedig bár az évek ősszé teszik a megélt koponyát a lélek fiatal marad, tapasztalatlanságban, ami talán még rosszabb. A rohanó hétköznapokban vajon hányszor állunk meg kimondani néhány rövidke kis szót: köszönöm, bocsánat, szeretlek. S vajon, ha ki is mondjuk a szívünkkel is érezzük vagy csak beautomatizáltuk?
Annyira sok az elfoglaltságunk egy 24 órás „blokk” alatt. Dolgozunk, tanulunk, aztán napi teendőink is sorban állnak s végül igyekszünk pihenni, hogy másnap se fulladjunk bele a monotonizált gépezet hónaljába. Elmegyünk egymás mellett, röpkén megkérdezzük, hogy hogy vagy, aztán suhanunk tovább. Mindenre szakítunk időt, de sokszor a legfontosabbat felejtjük el, akár hetekre is.
Hány keményszívű embert ismertem, aki soha nem mutatta ki mit érez, mert a gyengeség jelének ítélte. De vajon lehetséges-e, hogy az a gyengébb, aki nem képes szeretni vagy nem képes átadni mindazt, amit a szívhúrjain penget?
Ismét egy elcsépelt mondással jövök, de mennyire igaz: Úgy éld napjaidat, mintha az volna az utolsó… Hogy tudják azok, akiket szeretsz, hogy igazak az érzéseid. Hogy tudjál bocsánatot kérni, ha valakin a nagy siettségben átgázoltál s hogy tudj köszönetet mondani. De a tudás, akarás és az érzés között tengernyi a szakadék. Nem csak gépiesen kell lereagálni a helyzeteket, hanem a szívünk sugallatára
A pénz, a munka, a problémák mind-mind rátelepszenek a hétköznapjainkra s ebben a megélhetésért küzdő labirintusban ez normális. De a szabadidőnk sokszor nem más, mint az aznapi gondok margója, csak arról szól, nincs más vonal, más út. Pedig fontos lenne, hogy amikor lehetőségünk adódik, nyissunk: a szívünkön és a szeretteink felé.
Ki kell a lelkünk ajtaját terjeszteni, fel kell feszegetni a zárat, mert a sok pofon megkeményít mindenkit s a kitárt ajtó egyszerre csak becsukódik, talán mindörökre. Ez védekezés: önmagunk védelme, mert nem akarunk többször sérülni. Felrántunk egy falat, homlokzatot és úgy megyünk tovább. S ahogy be akarják ezt törni a negatívumok úgy emelünk még vastagabb ellenállást, míg végül mi is megközelíthetetlenek leszünk.
Mobilizálni kell ezt az erődítményt, hogy amikor nincs veszély, amikor béke van fel tudjuk nyitni, el tudjuk húzni s valódi érzéseink törjenek fel belőlünk.
Persze ehhez merészség kell. Kimondani azt, hogy szeretlek nem kockázatmentes, hiszen kiadjuk magunkat és abban a pillanatban sebezhetőbbek leszünk, mint bármikor. De ahogy múlnak az évek egyre inkább úgy érzem, hogy nincs idő a halogatásra, nyámmogásra, elmélkedésre stb. Az, ha valakit megszeretünk s legyen az barátság, kapcsolat vagy más egy kincs, adomány, ritkaság. Éppen ezért értékesebb mindennél, mert a lelkünknek azon tüzét táplálja, aminek nem szabad kialudnia. Egy ilyen szeretet-hasáb a másik tüzének, akár életmentő lehet. Ezért van az, hogy én könnyebben nyilatkoztatom ki az érzéseimet. Nem akarok időt pocsékolni, nem akarom, hogy esetleg a másik ne tudja meg s nem akarom, hogy épp ezért ne lehessen kezdete egy életen át tartó barátságnak…
Mert, ha az ember folyton a tarisznyájában hordozza az érzelmeit s azokat soha nem adja ki – ridegnek fog tűnni. Hiszen mindenkivel ugyanolyan, maximum, akiket nem kedvel kicsit merevebb. De nem látod benne azt a pluszt, amit pedig jó volna észrevenni, felfedezni és örülni neki.
Úgy múlnak el az évek a feje fölött, hogy az oldaltáska zsákká duzzad, megannyi szeretlek-hasábbal, amiket nem adott ki s ezért élete végéig cipel. Azok már elkorhadtak, szárazak s nem kapnának lángra, mert akinek szólt volna továbblépett, elhaladt mellette úgy, hogy sohasem tudta meg igaz barátra lelt volna a…
Persze a másik véglet sem jó, aki tücsökre és bogárra is könnycsordulva borul s hálálkodva, zokogva fejezi ki el nem múló szeretetét. Vannak ilyen emberek is, ott az érzések nem ütnek mély gyökeret a szívbe, csak a lelkesedés szele átfonja a pillanatnyi tapasztalást s ezt rögtön ki is fejezik, sokszor érthetetlen módon. A hitelük pedig idővel csökken, hiszen, aki a ganajtúró bogarat is épp annyira szereti, mint a nyílméreg békát vagy a lepkét ott azért valami az értékekben nem stimmel.
Eljutni a kinyilatkoztatás szintjére nagyon nehéz. Én is voltam tarisznyás, hordozgató és láttam, hogy elmennek mellettem azok az emberek, akik nekem fontosak voltak. S ezt nem hagyhattam. Elkezdtem hát óvatosan lépni a világ felé, az érzelmek irányába. Igazi hullámvasút ez, mert amikor kimondod: szeretlek utána minden más, hiszen Te megmutattad mit gondolsz. De vajon a másikkal mi újság? S ez még nem a legnehezebb. Az az igazi „tarisznya-képező” történés, amikor valaki azt mondja, hogy én is s egyszer csak átfordul, átvág és belegázol a lelkedbe. Kis halál ez, amit nehéz túlélni. Kizárólag szeretet-hasábokkal lehet, más „tűzrevalójával”.
Megannyi pofon, csalódás után is azt hirdetem, hogy nincs elég idő. Nincsenek hónapok a rágódásra, nincsenek évek a megbizonyosodásra. Merni kell szeretni, nyitni az emberek felé, mert a barátságnál vagy bármely szeretet táplálta kapcsolatnál nincs nagyobb érték e világban. S, hogy a tűz a lelkünkben ki ne aludjon muszáj, hogy várhassunk másoktól hasábot, ami felmelegít minket, de ahhoz nekünk is adnunk kell. Csak egyszer kell bátornak lenni, merésznek. Csak egyszer kell hinni a másikban. Csak egyszer kell elindulni az érzelmek őszinte útján… S onnantól fogva minden roppanó hasáb után tudni fogjuk: megérte.