Évértékelő

Az év végéhez közeledve mindenki elkezd kicsit értékelni. Újra elővesszük az ósdi mérlegünket és pakolgatjuk a súlyokat ide-oda. A legjobb volna, hogyha a „jó” nyelv billenne le, mutatva a „rossz” oldal könnyedségét, de azt hiszem egy null szaldóval is nagyon kiegyeznénk, amikor elmondhatjuk, hogy az élet kínálta bögrét meghúzva néha keserű italt nyelhettünk, de néha pedig a nektár édessége varázsolt el bennünk.

Természetesen én sem vagyok kivétel, ami az év végi összegzést illeti. A december egy borzasztóan érdekes hónap, amely egyszerre a várakozás, a meghittség, az ünneplés és a „kézifék” időszaka is. Utóbbit azért is mondom, mert olykor félünk (én magam is) átlépni az újesztendőbe. A január az egyik legborúsabb hónap: az ünnepek elteltek, a szabadság lejárt, a munka beindul és a pihenőnapokat még nagyítóval sem látjuk tisztán. Így aztán december 30 környékén legszívesebben benyomnánk, a pillanat állj gombot, hogy még egy picit lubickolhassunk az emlékekben, a nap aktualitásában…

Persze életünk távkapcsolóján ilyen nem létezik, úgyhogy suhanunk tovább a durrogtatások, dudaszók által ricsajosan kísért Szilveszterre… Majd éjfélt üt az óra, elindulnak a költséges tűzijátékok és a hajnalig tartó ereszd el a hajamat.

Másnap, de leginkább aznap kótyagosan felébredve, lencsét lapátolva a szánkba megérezzük az újesztendő szelét és az előttünk 24 órányira tornyosuló munka, gondok súlyát… és ilyenkor nem a füstölt hús hagy utóízt a szánkban. De aztán berúgjuk a motort és megyünk tovább, előre.

A december számomra is fontos hónap. Az Adventi időszak úgy kell, mint egy falat kenyér. A várakozás heteiben mind lelkileg, mind fizikailag felkészülünk a karácsonyra. Van, akinek ez az ünnep is csak a lecsapódott verzióban fut. Ajándékok, család, kis éneklés, jó sok kaja, süti, pia és erős lelkiismeret-furdalás a felszedett kilók miatt.

Nekem a vallásos üzenete is fontos volt: Jézus megszületése. Idén váltam újra gyermekké, újra elkezdtem templomba járni és kinyitni lelkem hitet váró kapuját. Azóta könnyebb a betegségemet is hordozni, mert bízom abban, hogyha egyszer a szervezetem azt mondja, hogy eddig és ne tovább, akkor valójában igenis lesz tovább…

A nagy találkozások évének is mondhatnám az ideit, mert sok olyan embert ismertem meg, akik közül páran mára már a barátaim lettek. Talán ez az egyik legszebb dolog, amikor megismerünk valakit, a véletlenek folytán és azon kapjuk magunkat, pár hét, hónap leforgása után, hogy már barátok vagyunk. Márpedig továbbra is úgy érzem, gondolom, hogy nincs értékesebb ezen a világon az emberi kapcsolatoknál.

Életem téglái idén is mellettem álltak, támogattak. A családom, Édesanyám, Lili, a barátaim, kedves ismerőseim. Nehéz is erről bármi bővebbet írni, mert mindig meghatódom és mérhetetlen hálát, szeretetet érzek.

Azt hiszem, sokan csodálkoznak az Anyuval lévő kapcsolatomon. Sokan nem értik, hogy van ez? 25 évesen ennyire kötődöm? Miért nem repültem már ki? Ezek az emberek nyilván nem tudják, és ami még rosszabb soha nem tapasztalták azt a dolgot, amit úgy lehet könnyen összefoglalni, hogy nem „csak” az Édesanyám, hanem a legjobb barátnőm is.

Vannak, akik könnyen vagdalkoznak ehhez hasonló kijelentésekkel, de nálunk ez maximálisan igaz. Ez pedig akkora ajándék, amiért sohasem lehetek eléggé hálás. Anyunak oly sok mindent köszönhetek, hogy az leírhatatlan: a törődést, a gondoskodást, hogy mindig fogja a kezem, mellettem áll, hogy bíztat s hogy életben tart. Az értékrendem, a gondolataim mind a nevelésének köszönhetőek…

Liliről sokszor sokat írtam és még annál is többet tudnék. Idén volt egy nagyon nehéz időszakunk, amikor váratlanul lebetegedett. Soha előtte nem láttam ilyennek: alig bírt menni, nem állt meg a lábán huzamosabb ideig, csak csoszogott és rengeteget aludt, kizökkenthetetlenül.

Volt, aki azt mondta idősödik, ez normális. De bennem nem tudott megfordulni ez a dolog. Nem akarom homokba dugni a fejem. Tudom, hogy Lili immár a hetedik évét is elhagyta, de azt nem bírtam elfogadni, hogy egyik napról a másikra ennyire visszafordíthatatlanul megöregedjen…

Elvittem az állatorvoshoz és hála a doktornőnek kiskutyám felépült. Injekciókat kapott és egy kiadós pihenést, ami után szépen-lassan kezdett visszajönni. Újra Lili volt és szerencsére ez ma is éppen így van. Élénk, sokat fut, rohan és tökéletesen dolgozik.

Az életemet, a szabadságomat neki is köszönhetem. Mert Édesanyám a világra hozott, Lili pedig óvja minden léptemet a számomra sötétbe burkolózó glóbuszon.

A tavalyi év „mérlegelésénél” felemlegettem a kompenzációt, azaz, hogy pl. a kezelés okozta fájdalmakat próbálják „kiegyenlíteni” a Nővérkék.

Most már egészen máshogy látom ezt a kérdést. Természetesen a Nővérek azóta is nagyon fontos szerepet játszanak az életemben, sőt nem túlzás azt állítani, hogy több szempontból még fontosabbat. Most már nem csak, mint „beteg” kötődöm, hanem több szálon is, mint barát. És ez számomra egy óriási kincs, amit őrzök, amíg élek.

De a nagy változás, ami elsöprő erejű volt ebben az évben az az, hogy képes voltam elfogadni a dialízist. Most itt ne olyan elfogadásra gondoljunk, hogy pofákat vágva, néha könnycseppeket ejtve kibírom. Nem. Mosolyogva, tehermentesen, pozitívan megyek heti háromszor a központba. A söntöm a „szemem fénye” lett, amit gyakorlatilag kulcsnak tekintek: az élet széfjét nyitó kulcsnak.

Képes voltam továbblendülni a gyászon, a veséim, a múlt, a nagy pohár italok, a veszteségek siratásán. Ez persze nem azt jelenti, hogy néha nem nehéz. Sőt. Viszont őszintén tudok nevetni, mosolyogni és megélni azt, hogy nekem a dialízis az életem. A lányok pedig hozzásegítenek ahhoz, hogy élhessek.

Csodálatos dolog ez, amiért sohasem lehetek eléggé hálás…

A pofonofon sem ment el mellettem, nyom nélkül. Rengeteget csalódtam, estem, zuhantam, repültem. Sokat tanultam saját magamról. Másképp látok már jó pár eseményt az életemben, amit ha tudnék, talán vissza is fordítanék. De tudom, semmi sem történik véletlenül.

Sokat sírtam, többször törtem össze lelkileg, de minden másnap ki tudtam kelni az ágyból és lépni, fájdalmasan, menni kínok közt… hogy sajnálom-e ezeket az élményeket? Nem. A veszteség tanít. Erre rájönni is fájdalmas lecke volt, de mégis így igaz.

Néha nagyot kell esni ahhoz, hogy magasabbra tudjunk jutni. Persze ez nem ennyire egyszerű, mégis önmagunk, társaink megismeréséhez sokszor a tövises bokrokon vezet az „út”.

A lényeg, hogy meg kell próbálni mindig talpon maradni. Meg kell próbálni mosolyogni, nevetni. Meg kell próbálni elhinni, hogy erre képesek vagyunk. És akkor sikerülhet…

A problémák elől nem szabad futni. Ez is nagy tanulság volt, amit kénytelen voltam elfogadni. Sajnos attól nem oldódnak meg. Merni kell szembenézni, merni kell lépni, mert anélkül lebéníthat minket a félelem.

Bennem is rengeteg kétség van. Hazudnék, hogyha azt mondanám: én nem félek. Dehogyisnem! Olyan betegségem van, ami gyógyíthatatlan. Jelenleg semmiféle kezelést nem kapok rá s nem tudom vajon eljutunk-e odáig, hogy végre próbálkozzunk valamivel. Időzített bombán ülök, ami kattog alattam, de nem látom a visszaszámlálást jelző számokat.

Nem tudhatom meddig tart mindaz, ami van. De épp ezért nem vagyok hajlandó egy pillanatot is elfecsérelni. Nem vagyok hajlandó elhallgatni az érzéseimet: nyíltan kimondom, hogyha valakit megszeretek. Kitárom a szívem és néha borzasztóan nagyokat sérülök. De időm arra egészen biztosan nincs, hogy rágódjak, merengjek. Egy dolog van, ami megdönthetetlen: a jelenlegi élet és a belefektetett hit, remény.

Épp ezért bíztatok mindenkit arra, hogy merjen szeretni. Nehéz kimondani először ezt a bűvös szót. Nehéz azt mondani valakinek, hogy haló, megkedveltelek: így jártál öreg. J De ne essünk abba a csapdába, hogy elnyomjuk magunkban az érzéseket, mert a világ legszebb dolgaitól fosztjuk meg magunkat… Szeretni és szeretve lenni, a legértékesebb a földön. Értékesebb mindennél: olyasvalami, ami ingyen adható és kapható, mégis nagy áldozatok árán születik és pontosan érthető, érezhető a súlya, az „ára”…

Földre szállt, szárny nélküli angyalok márpedig vannak, ezt is megtapasztalhattam a 2013-as évben. Oly sokan segítettek Édesanyámnak, Lilinek és nekem, ami leírhatatlan.

Van, aki ismerve s akad, aki ismeretlenül terjesztette fölénk láthatatlan szárnyait… Valóban vannak csodák s csodálatos emberek – ez a felismerés pedig újból fahasábot dobott szívem lángoló tábortüzére.

Holnap Szilveszter és utána átlépünk egy újabb esztendőbe. Tavaly ilyenkor titkon végiggondoltam: vajon itt leszek, egy év múlva is? S most nem kérdezek semmit, csak kijelentek:

Nem kell januárban sem szomorkodnunk, mert ha decemberben fel tud lángolni a szeretet, akkor az az érzés más hónapban is épp úgy előhívható, mert bennünk lobog, él. Ha olykor nagyon nehéz is, a monotonitás hónalja fojtogat: tudnunk kell, hogy van, aki szeret minket s ez mindjárt erőt adhat.

Nem érdemes búsulni és siratni a múltat, mert bár követünk el nagy hibákat, elszenvedünk gyászokat, veszteségeket, de még itt vagyunk. S míg ez így van, addig reménykedve várhatjuk a jövőt és alakíthatjuk a jelent, tiszta szívből…