Megbecsülés

Na, akkor kezdjük. Így sem indult még ez a blog igaz? Semmi magvas gondolat, semmi lélek-ébresztő, csak egy na. Hát igen, az igazság az, hogy ma nem a gazdim ül a klaviatúra előtt… Oh a fenébe, már el is vakkantottam magam. Nos igen, ma én Lili ragadtam billentyűzetet, hogy kibeszéljem a gazdámat. Úgyhogy farok fel és fülhegyezés!

Nem is tudom, hol kezdjem. Arról nem szeretnék pötyögni, hogy milyen az életem, mert szerintem ismeritek minden lépésünket. Egyébként meg nagyon nehéz ezen a nyavalyás billentyűzeten írni, nem karmoknak találták ezt ki… Na mindegy. A lényeg az, hogy mostanában anya, ahogy ő szokta mondani betorzult fejjel kicsit maga alatt van. Folyton rágódik és legnagyobb bánatomra nem disznófülön…és nem is bikacsökön, sokkal inkább a problémáin.

Azt hiszi, hogy én nem veszem észre, sőt hogy rejtegetheti előlem, de hát tacskó ő még, ha azt gondolja átverhet. Láttam, hogy bántja valami és hamar az is kiderült, hogy mi az orr lógatás fő oka. És nem a szaglászás, ami szerintem egyébként nagy hiba, de hát az emberek már csak ilyen furák.

Gazdim, aki diplomás lett, ki tudja hogyan – kitalálta, hogy én öregszem. Mi több idős vagyok. Sőt könnybelábadt szemmel figyelt az egyik nap, amikor egy teniszlabdát csócsáltam azzal az eléggé nyilvánvaló szándékkal, hogy darabokra szedjem. Brrrr, imádom és csak rágom, az az anyag meg ahogy szakad le és… Oh kicsit eltértem a tárgytól. Tehát maradjunk annyiban, hogy levadásztam a kis hamis lasztert és karmaimmal koptattam a flasztert, amikor a kétlábúm nagy boci szemekkel (szinte csak a MÚÚÚ hiányzott) krokodilkönnyeket ejtett.

Azt hittem első kacsintásra, hogy meg van hatva a zsenialitásomon, azaz a labdakezelési technikám lenyűgözte. De le kellett konyuljon hegyező fülem, mert nem erről volt szó. Hanem az emlékezésről…

Igen, mostanában a merengés külön programmá vált. Tehát ahogy rágtam azt a mmmm finom teniszlasztert ő leült a hideg kőre (tuti, hogy nem normális), megtámasztotta az amúgy valóban nagy méretű fejét és engem nézett. Namost miután tudjuk, hogy nem lát semmit ez eléggé ijesztő jelenség volt, pláne, amikor mindez sós áradattal társult.

Megráztam magam, odamentem hozzá és rátettem a vállára a fejem. Gondoltam megnyugtatom, hogy ő is megtanulhat így labdát rágni, amikor viharos sebességgel átölelt és elmondta mi nyomja a lelkét.

Hát dobtam majdnem egy hátast, amikor megértettem. Szerinte én öregszem, hiszen 7,5 éves leszek. Lassulok, sokat alszom és elfedhetetlenné válik a tény, hogy eljárt az idő nagy része felettem.

Akkor kezdjük az elejéről és igyekszem nem túllihegni a témát. A lassulást kikérem magamnak, én ezt szelektív tempóváltoztatásnak nevezném inkább. Igen, kedves gazdi. Hát most őszintén, korán reggel kinek van kedve vágtázni? Ráadásul ugyanazon az útvonalon? Persze a kétlábúm próbál változtatni, másfele menni, de hát akkor is kora van, hideg, kaját nem ad senki, akkor meg hova siessek?

Persze, amikor sétáról, túráról van szó, akkor lobogó fülekkel száguldok, de hát szerintem ez evidens. Amúgy hazafele már felveszem a normál tempómat, de különben is: jó munkához idő kell.

Aztán a durmincolás kérdésköre sem elugatható. Persze, hogy alszom: otthon meleg van, az ágyacskám puha és ha a gazdám nem hallgatja az idétlen zenéit max hangerőn vagy ha nem hiszi azt, hogy képes énekelni (pedig nem) akkor minden körülmény adva van a szunyókáláshoz.

De hiába mondtam el ezeket neki, hiába „szambáztam” előtte, nyunyuztam és ásítottam kiskutyásat nem enyhült meg. Szomorú. És nem tudom vele megértetni, hogy nincs gáz gazdi, nem vagyok még vén eb.

Persze, kiskutya sem vagyok már, de a játéknak még mindig ugyanúgy örülök, a sétáknál rohangálok, szaglászok és igyekszem stikában macskaürüléket zabálni csak sajnos ezt senki nem hagyja. Csóválok, orrom a terepen és bármikor vehető vagyok egy nagy hancúrozásra a kutyatársakkal.

Egyébként megértem ám szegény csaj bánatát. Hiszen ő sem a régi már. Öreg, vagy legalábbis öregszik. 26 éves lesz, azért ez nem semmi! Amikor én megszülettem 18 éves kelekóla volt, most meg? Szóval én is kétségbe vagyok esve. Mert egyrészt éjszaka szuszog. Állítom, hogy ahogy vénül ez egyre rosszabb lesz: hahó gazdi a kerti sövény se szép, ha ferdül, hát ha még az orrsövény görbül.

Aztán tiszta normáltalan dolgokat eszik. Kicsit olyan, mint egy kecske. Zöldség, gyümölcs, csírák és akkor azt hiszi, hogy ezeket én is szeretem. A múltkor például meg volt sértődve, amikor kiköptem a grapefruitot…hát egye meg azt a keserű vackot az, aki életmódot váltott, azaz a gazdám, de engem hagyjon ki és szigorúan csak illatos szalonna dolgában zavarjon. Valójában azért jó kutya vagyok ám, mert mindent megeszek, de nem volt öt anyám (csak kettő), így savanyú dolgokba nem harapok!

Aztán, hogy folytassam a listát reggel, amikor én még ki se nyitottam a szemem és ezt érzékeltetem azzal, hogy eldugom, az orromat a csaj nekiáll tornázni. De nem ám ilyen kis lazásan, hanem fut, ugrál meg felülésezik és mindezt egy kupica citromlével indítja. Biztos, hogy idővel az agya is eltompul, mert ilyet csak az csinál, aki már nincs képben! Borzalom! Én eleinte próbáltam tolerálni, kint maradtam és néztem a szenvedéseit, de mostanra már megszoktam. Ha ugrálni akar ugráljon hajnalban, de akkor engem hagyjon békén aludni.

Azért nem akarok igazságtalan lenni, mert tényleg sokat küzd a fogyókúrájával, ezt nagyon becsülöm benne, ráadásul, amikor csak teheti visz sétálni és ez mindkettőnknek előnyös.

A zenére visszatérve még annyit elvakkantanék farok felcsapva, hogy a gazdám zongorázni tanul. Aki most mosolyog, bólogat, helyeslően törpöl, ne tegye! Senki nem tudhatja, hogy ez mit jelent csak én, aki hetente háromszor kénytelen vagyok végighallgatni a gyakorlást! Gyakorlást, bizony. Azaz 1 darabot nettó 236 alkalommal játszik el, változatlan beleéléssel, néha elrontja, újrakezdi, folytatja és ha hibátlanul eljátssza, akkor fellelkesedik és újból rákezd, csak hogy megint rontson. Őrület! Annyi türelem kell hozzá, hogy megőszültem a várakozásban!

Na jó, ez rossz duma volt, mert eddig is fehér voltam, de a lényeg, hogy kell energia a leányzóhoz!

Most végignézve a fentieket úgy érzem, hogy egálban vagyunk. Ő szuszoghat, zongorázhat, ehet magvakat büntetlenül én pedig szeretném élni az életemet könnycseppek, nosztalgiázások és aggódások nélkül! Oké, Gazdi?

—

Egyszer, amikor Lili még kicsi volt, ezáltal megfelelően rossz, engedetlen összefutottunk egy nénivel a parkban. Idősödő kutya sétált mellette, ősz állal, bölcs tekintettel. A hölgy végignézett az én ugrabugráló kutyámon és nagyot sóhajtott, majd ennyit mondott: „Becsülje meg azt, hogy fiatal a kutyája, hogy rosszalkodik, hogy folyton játszik. Becsülje meg, mert higgye el, nagyon fog az hiányozni, akkor, amikor olyan korú lesz, mint most az enyém. Én már csak tudom”.

Akkor nem gondolkodtam el a szavain annyira, mert épp az ebadta a cipőfűzőm kiírtásán mesterkedett, de manapság sokszor jut eszembe.

Az idő a legbiztosabb az életben. Kérlelésre sem áll meg, néha pedig rohan úgy, hogy magunk sem tudjuk utolérni.

Az évek izgalmai emlékké válnak csupán és néha hajlamosak vagyunk bánkódni azon, ami volt. Sőt azon, ami lehetett volna.

De nem szabad így tennünk! A jelenben kell élnünk, minden percet megbecsülve, mert egy ajándék, hogy itt lehetünk, egymással.

Amikor a kövön pityeregve figyeltem a játszó Lilit ráébredtem arra, hogy nincs időnk erre. Nincs idő könnyes szemmel merengni, gondolkodni, siratni az elmúltat, mert a homokóra szemcséi pörögnek tovább. Így amikor felálltam és végigsimítottam kis buksiján, tudtam, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb gazdija és minden egyes nap ajándék, kincs, amelyet meg, át kell élnünk együtt, mancs a kézben.