Ünnep

Voltál már úgy, hogy nagyon vártál valamit, mondjuk egy eseményt? Elképzelted, merengtél róla, hogy milyen lesz. Kis tündérmesének érezted és minden rezdüléseddel azt vártad. Aztán eljött az idő. Te már fejben lejátszottad az egészet és tudtad, hogy szép lesz, de ekkor…  Ekkor történik valami. Valami, aminek hatására széttörik az addig dédelgetett mese és helyette egy még csodálatosabb, váratlan, nem remélt idil tárul eléd. Egy film indul el, amiben te vagy a főhős és végre, az életedben igazán először, akkor és ott abban a pillanatban magad is érzed, hogy különleges és talán büszke is vagy…

Nekem ez a mai nap ilyen volt. Tudtam, hogy a diplomaosztóm szép lesz, éreztem a zsigereimben. Tudtam, hogy ez ünneplése az ideiglenes győzedelmeskedésemnek a betegség felett, ünneplése a küzdős éveknek s minden reménytelen percnek. De azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire csodálatos lesz s hogy valóban meseszerű dolog történik velem: kitüntetésesként kaptam meg a diplomámat. Külön felszólítva a színpadra, ahol csak rám figyelt mindenki. Ahova Édesanyám és Lili is felkísért. Ahova botladozva a talárban felmentem, de mire felértem a taps elhallgatott. Előre lépdeltem és újra elkezdtek a kezek összecsapódni, vastapssá összeállva. És én csak álltam, fogtam a diplomámat, a szál virágot, Lili hámját, mögöttem éreztem Édesanyámat, a karzaton a szeretteimet és boldog voltam. Egyszerűen, megismételhetetlenül, tisztán boldog….

Olyan boldog, hogy ezt most nem akartam rögtön világgá kürtölni. Nem ültem le azonnal a gép elé és írtam ki az örömömet. Annyira boldog voltam, hogy dédelgettem, önző módon tartogattam és magam sem hittem el. Annyira boldog, hogy úgy éreztem kitölti a szívem….

Az érzéseimet rögtön ki szoktam adni magamból vagy a blogomon, vagy a facebookon, de most csak meghitten magunk között eresztettem szabaddá. Mint egy kis lufit, ami soha nem pukkad ki és csak azok láthatják, akik akkor, ott osztoznak a boldogságban.

Az ünnepélyt követő ebéd is ebbe a kis filmbe illik bele, minden egyes percével. A fogyókúra, vesediéta mentes órák, a beszélgetéssel töltött idő és a folytonos mosolygás, azok között, akik hozzám tartoznak…

Amikor hazaértünk is lebegtünk. Megfogtam a diplomámat, megöleltem és nem eresztettem. Úgy markoltam, mint a gyermek a cumiját, amit aztán jó darabig nem lehet tőle elvenni. Az enyém volt, az áldozatom gyümölcse. Mondhatják sokan, hogy ez csak egy alapszak, nincs ebben semmi faxni, de nekem ebben benne van az életem. Benne van a két első év, öröme, bánata. Benne van a kórházba kerülésem, a veséim leállása, a kezelések elkezdése, ingadozás a hajszálon. Benne van az újrakezdés, a fájdalom, a reménytelenség, a feladás. S végül benne van a fellángolás, a nekiugrás és a megcsinálás. Ott van Anyu a borító között és Lili, akik nélkül ez nem ment volna. A szál virágot, amit kaptam rögtön odaadtam Anyunak, mert ő az, aki megérdemli. Megérdemli a vastapsot, hogy ott legyen velem, mert mindig is mellettem állt s nélküle most nem világítottak volna rám a reflektorok fényei.

Fogtam és nem eresztettem a díszes, keményfedeles oklevelet. Kitüntetéses. Ízlelgettem a szót és folytak a könnyeim, mert nekem ez elmondhatatlanul több egy papírnál. Ez a bizonyíték arra, hogy felálltam, hogy felkeltem, hogy mentem tovább.

Aztán arrébb raktam az elismerést. Felpattantam, odamentem Anyuhoz és csak átöleltem. Percekig, némán. Mert sok mindent szerettem volna mondani, de ő pontosan tudta mire gondolok, érezte mit szeretnék…. Ott volt a levegőben a hála, a szeretet, a ragaszkodás, a kitartás fel nem oldható köteléke.

Egy nap, amit számtalanszor elképzelsz. Egy pillanat, amit magad sem hiszel el s a valóság, ami sokkal szebb ennél.

Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, ami magához ölelt a diplomám átvétele előtti pár percben.

A konferáló hölgy bejelentette, hogy a kitüntetett diplomások következnek. Arcomon széles mosoly terült szét, hiszen tudtam, hogy az a pár ember nagyon büszke lesz. Biztosan kiemelkedőek voltak, erre vártak és tapsoltam. Tapsoltam, azzal a nyugalommal, amivel a nem érintettek ünnepelnek. Tapsoltam, azzal a bennem motoszkáló érzéssel, hogy nemsokára én jövök, de persze csak a kiemeltek után.

Szólították az első lányt, micsoda meglepetés, épp a mi sorunkból. Aztán a következőt, szintén onnan, ahol mi ültünk. Amikor a harmadik szerencsés is a mi sorunkból kelt fel a szívem nekiállt őrült tempóban zakatolni és egy gondolat fészkelte be magát a fejembe…. De az nem lehet – suttogtam Anyunak, aki persze rögtön értette mire gondolok. Amikor a negyedik és ötödik ünnepelt is mellőlünk kelt fel a szívem a torkomba ugrott, Anyu megszorította a kezemet, megigazította Lili talár sapkáját… A hatodik, egyben az előttem lévő utolsó lány épp mellőlem kelt fel. Akkor kezdtem szédülni és rázni a fejem: nem. Mi csak azért ülünk itt, mert a szélén, az első sorban van hely, mindhármunknak. Semmi másért.

De akkor meghallottam. Meghallottam, hogy a nevemet mondják, a karomat és a szakképesítésemet. Ezután minden összefolyt. Felmentem a lépcsőn, persze Lili nem arra indult, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kiadtam neki a parancsot. Anyu segített. Bal kezemmel markoltam tiszta erőből Lili hámfogóját, míg a jobbal a talárt emeltem fel, mert különben híres hasra esést mutathattam volna be.

Felértem. Léptem egyet, de még menni kellett, Anyu segített, majd hátraállt. Kezet fogtam az elnök rektor helyettes asszonnyal, aki fél évig a tanárnőm is volt. A taps újra felhangzott, erősebben, hosszabban. A Tanárnő megdicsért, de a szavaira már nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy én mit mondtam. Vajon álltam vagy kidőltem? És mosolyogtam vagy csak néztem ámulva? A diploma a jobb kezembe került, ahogy egy szál gyönyörű rózsa is. A lefele út már könnyebb volt s ahogy leértem átöleltem Anyut. Odaadtam a virágot, gratuláltunk egymásnak s a léggömb, ami a boldogság nevű benzinnel működik emelkedni kezdett. Emelt egészen az égig. Velem volt mindenki, akit szerettem valaha is. Apu, Mamák, a családom, barátaim. S Anyum mellettem lehetett végig, ahogy Lili is. Egy nagy rendezvényből pillanatok alatt családi örömtűz lett, kiolthatatlan lánggal égve.

S ez az a tűz, ami soha nem alszik ki. Ez az, ami örökké éget, szeretettel táplál és hív, hogy telepedjek le mellé. Ott perzsel a szívemben s azokéban, akik nekem a legfontosabbak.

Soha azelőtt nem szerettem magammal foglalkozni. Nem akartam, hogy rólam szóljon minden, de abban a pillanatban büszke voltam, magamra is. Ahogy ott ültem kisminkelve, talárban, ami picit Lili szőrös volt, egyik kezemmel Anyu kezét szorítva, másikban a diplomámat tartva úgy éreztem, hogy itt a helyem. Hogy nem kell máshol lennem, hogy ennek az útnak ide kellett torkolnia. Hogy az az ösvény, ami idáig vezetett az enyém, a buktatóival együtt s, hogy most oázishoz értünk, ami nem tűnik el. Oázishoz, ami mindig is bennünk volt csak nem hittük el…

Az, hogy a nap további részét a szeretteimmel tölthettem vidámságban mindennél többet ért. Értem szólt a pohárköszöntő s én mindig Anyura néztem: megcsináltuk.

Most, ahogy este itt ülök a gép előtt csak játszom le újra és újra a filmet a fejemben. Úgy, mintha magam sem hinném el, hogy ez micsoda jó rendezés. Aztán rádöbbenek, hogy ez nem is film, hanem az életem egy része, egy apró szalag egy nagy tekercsben.

Lili lassan három órája rág egy csontot, amit szintén ajándékba kaptunk – ő így ünnepel. S ránk vár egy üveg málnabor, amit még nyáron vettünk azzal a céllal, hogyha lesz alkalom, akkor kibontjuk. Most eljött az ideje, egymással koccintva, egymásra pohárköszöntőt mondva égetjük bele elménkbe a diplomaosztóm napjának minden egyes pillanatát.

A smink lassan lekopik a szememről, mert persze nem bírtam megállni, hogy ne vakarjam meg. A rúzs már rég eltűnt a számról, egy időben a harmadik tányér rántott hús befalásával. A diploma a szobában pihen, illatos virágok között, amelyeket ajándékba kaptam. A kosztümök mosásra várva üdülnek egymáson, a mosógép tetején, a fürdőszobában.

Egy mackónadrágban ülök a gépnél, feltett lábakkal, de a szívem díszben van. A lelkem felöltötte az ünneplőt, felöltötte s most egy darabig nem veti le. Mert ez nem csak egy esemény volt, nem csak egy átadó, ez annál sokkal több. Ez egy álom beteljesedése, amely álomnak a megvalósítása sokszor úgy tűnt: lehetetlen. S most mégis felvirágozva ülök itt, a klaviatúrát ütve. Ülök itt úgy, hogy nemsokára vár rám egy koccintás, aminek a csengésében ott lesz minden. Díszben van az egész belsőm s ez akkora kincs, akkora ajándék, amelyet nem is tudtam, hogy valaha is kaphatok. Boldog vagyok!

Most, egy nappal a diplomaosztó után megint mackónadrágban, felpakolt lábakkal ülök, a klaviatúra előtt s megint csak pörgetem a szalagot elmém vetítővásznán. Utólag sok minden leesett Nekünk, Anyuval. Például, hogy csak a mi székeinken voltak névtáblák. Aztán, hogy gyakorlatilag csak mi ültünk az első sorban, mintegy VIP helyen…. De akkor persze fel sem tűnt.

A tegnap este igazi megkoronázása volt mindannak, amit nekem 2014. március 8. jelent. Annyit nevettünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk Anyuval, hogy még a hangunk is belerekedt. Lilivel este kilenckor tenisz rangadót játszottam az udvaron, aztán faágat kerestem neki egy jó huzakodáshoz…. Mert néha az egyszerűségben rejlik mindaz, amit csodának hívunk.

12 évvel ezelőtt kaptam a kedvenc kémia tanárnőmtől (aki aztán évekre meghatározta a kémiához fűződő viszonyomat) egy diplomás macit. Szép talárban, diploma sapkában feszít. Azt hiszem eredetileg egy ceruza tetején pózolt, de ő elhozta nekem, magát a mackót.

Akkor ez óriási kincs volt. Nem csak a célokat jelentette, hanem a tanárnőmhöz köthető szeretetet is. Beleraktam a talizmánt egy ékszeres dobozba, vatták közé fektetve és idáig várt arra, hogy újra kinyissák. Az évek során mindig elérhető helyen volt. Ha nehezebb időszakomat éltem, akkor magamnál hordtam, megnéztem, megsimogattam.

Ma reggel, azonban felvirradt a nap, amikor a medve kiszabadult dobozából és kikerült a polcomra, most már jogosan.

Ott feszít egy másik, gyönyörű, szívemnek nagyon kedves szintén diplomás maci mellett, amit a tegnap apropóján kaptam. Mindkét mackó a szekrényemről figyel rám s én, ahogy elhaladok mellettük csak megérintem őket…. Megérintem s újra elindul a lejátszás. Lejátszása annak a filmszalagnak, amely életem egyik legmeghatározóbb élményévé vált.