Olykor minden nagyon nehéz. Pedig lehet, hogy semmi sem változott. Lehet, hogy a súlyok is ugyanakkorák, és mégis: úgy érezzük, lehúznak minket. Mintha egy óceán mélységéből figyelnénk mindent. Mosolyogj – ötlik fejünkbe, de tovább sodor minket a feketeség.
Fuldoklunk. A mellkasunkat szorítja a víz, a kép egyre homályosodik. A nap fénye már nem ér el hozzánk: tőlünk pár méterre megtorpan, mintha egy láthatatlan STOP tábla állítaná meg. Vágyunk a simogatására, melegségére, de nem kaphatjuk meg.
Mosolyogj – újra halljuk a határozott hangot, de ki ez? Ki az, aki ilyen mélyen is ennyire tisztán, és erősen tud hozzánk szólni? Hiszen minden sötét, a fény legkisebb sugara is elkerüli ezt a helyet. A víz jéghideg, az ereink megfagynak, és orrunkon végül betódul a víz. Nincs remény, és nincs tovább küzdés. A tüdőnket késként hasítja a jeges áradat. Még utoljára feltekintünk, hátha meglátjuk egykori életünk apró mozaikjait…. bízunk a hallucinálásban, bízunk abban, hogy még egyszer láthatjuk azt, ami valaha a miénk volt.
Mosolyogj – kiált bele a hang az ordító csendbe, és elfelejtünk haldokolni. Ki ez, és mit akar? Mosolyogj – szól ismét, de most már kedvesebben. Megmozdul a lábunk. Egyszer, kétszer, s végül elkezdünk úszni felfelé. A napfény megérinti elfagyott arcunkat. A szemünket elvakítja a hirtelen támadt világosság.
Mosolyogj – simítja meg lelkünket a kábulat, s ahogy fejünkkel áttörjük a víz felszínét arcunkon olvadó görbe veszi át a helyet… Szemeinkből ömlenek a könnyek, pólusaink újra elkezdenek élni… Még fuldoklunk, és percekig csak köhögjük ki magunkból a gyilkos, jeges áradatot… De közben a mosoly, mint egy lepel beborít minket.
Lefekszünk a partra. Kezünk homokot markol, s csak hagyjuk, hogy megérintsen az eget uraló, aranykoronás nap. De kié volt az a hang? Kérdezzük újra. Egy pillanatra meglebben a szél… végig borzongat minket, s a felismerés percében ráébredünk az igazságra.
Az igazságra, amit valahol mélyen végig tudtunk. Az igazságra, ami hirtelen alakítja át a képet: az óceán, a part, a homok – eltűnik. S mi az ágyunkban vagyunk, markoljuk a takarónkat, ráhajtjuk fejünket a könnyeinktől átázott párnára, s nevetünk…
Mert az a hang, az a mélyről jövő, az elkeseredés perceiben is erős sugallat: mi magunk voltunk!
Néha a legegyszerűbb utasítás a legnehezebb. Egy mosoly nagyon könnyűnek tűnik, viszont, ha szívből kellene fakadnia, akkor bizony komoly árat kell érte fizetnünk.
Száz féle nevetés létezik: őszinte, haragos, kedves, megjátszott, és lélekemelő. Utóbbi az, ami képes kihúzni minket a bajból, elkeseredésből. De ehhez kellünk mi is. Márpedig, amikor körülöttünk minden reménytelennek tűnik, akkor szinte fizikailag fáj elmosolyodni. A lelkünk háborog. Pedig ez az apró mozdulat csodákra képes. Másképp láttat, s másképp érez. Valahogy minden átfordul, jobb lesz. A mosoly olyan kincs, fegyver, ami belőlünk fakad. Ha merjük használni, csodára lelünk.
Amikor valami fáj, amikor a félelem a szívünkbe mar, amikor a lelkünk szétszakad, mert nem látunk tisztán, előre… Akkor, akkor ott kell áttörni a fájdalom falát. Egy óvatos, csendes mosolyra van szükségünk. Ami felszabadít. Ami után a könnyek is másként csillognak. A szánk megmozdul, s vele együtt a lelkünk is rezdül: mosolyogj. Mert ez nem csak egy mimika. Ez egy felfogás, aminek a szimfóniájához kell a szív dobbanása, a lélek pendülése, s az életünk halk hangja.
Feladni – nagyon könnyű. Egy suhanó gondolat, egy kéz, ami elengedi az élet fonalát, egy tudat, ami megszakítja a reménykedés régtől fakadó ösztönét. Eldobjuk mindazt, ami lehetett volna, s hagyjuk, hogy a biztosnak vélt csapás elsodorjon minket. Egyszerű út.
De továbbmenni? Kegyetlenül nehéz. Torz tekintettel, faarccal, és robot léptekkel haladni tovább: iszonyatos feladat. De a mindent überelő újrakezdés, ha mosolyogva, lendületesen tudunk futni abba a jövőbe, amit nem is ismerünk, amiben csak reménykedünk.
Mert nem láthatjuk azt, ami következik, nem ismerjük a lehetőségeinket, és csupán csak hiszünk az elkövetkezendőkben. S ebben a halk vágyódásban jelenik meg az első mosoly, s indul meg a láb.
Küzdjünk együtt! Ne felejtsük el, hogy sokszor egy mosoly mögött ott van egy élet, egy elhatározás… egy egyéniség. Ott van a pőrén hagyott lélek, a dobbanó szív, és minden, ami az ember. Mert a mosoly maga a küldetés.
Az én küldetésem is. Mert bár a jövőmben csak bízhatok, a múltam mindig elkísér, s a jelenemben is sokszor becsap a félelem villáma, én megyek mosolyogva tovább. A célom, hogy úgy küzdhessek, hogy abból csak egy kedves mosoly látszódjon s az, hogy ezért nagyon megdolgoztam, de már őszinte, szívből jövő, lelket emelő… Már nem erőltetett, nem vágyott, hanem jelenlévő, és erős. A könny perceiben is sziklaként támaszt adó…
Amikor mindent homályosabban látunk, akkor két választásunk van. Vagy megpróbálunk elbotorkálni, kinyújtott kézzel a ködben, vagy szemüveget, látásmódot cserélünk, s így bár továbbra is megjósolhatatlan, hogy pontosan mit is látunk, de a mosolyunk utat nyit… s nem csak önmagunknak – másoknak is. Mert, ha mosolygunk, ha a lelkünket szeretettel öltöztetjük fel, s a tekintetünkből a hit oldhatatlan ereje süt… akkor egyek vagyunk. Legyünk bár teljesen különbözőek, a fegyverünk, a kincsünk, a mosolyunk összeköt minket.