A pofonok, főleg, amik a lelki box zsákunkat érik, nos: kegyetlenek. Mindig váratlanul érnek, sosincs lehetőségünk felkészülni rájuk, és általában nem áll módunkban visszaöklözni. Hasogatnak, elmondhatatlanul. Jobban, mint az igazi fizikai kín. Szétfeszítenek, gyengévé, elesetté tesznek. És a földön találjuk magunkat, kettesben: a mardosó, lélek-ölő fájdalom és mi.
A csapások hirtelen érkeznek. Ez a legrosszabb. Olyan emberektől kell óriási nyakleveseket kapnunk, akikről sosem gondoltuk volna. Vagy azért, mert úgy véltük: ismerjük egymást, vagy épp azért, mert nem is tudunk a másikról semmit. Egyszerre csak ledőlnek a mosolyok által emelt falak. Ránk borul minden, és úgy érezzük: a lelki teher súlya összenyom minket.
Most én is ezt éltem át. Ez a pár hét nagyobb kiképzés volt, mint bármilyen könyv, okosság, vagy előadás. Tanultam másokról, a csalódásról, és végül tanultam önmagamról.
A patikai eset lassan három hete történt. Aki esetleg nem követte volna nyomon az eseményeket, röviden annyi történt, hogy egy helyi gyógyszertárból kiküldtek, Lili miatt, és az utcán szolgáltak ki. Én erre léptem, az Egyenlő Bánásmód Hatóság felé, és ezt egy pillanatra sem bántam meg.
Ami jobban zavar, hogy rengetegen félreértették a döntésemet. Úgy értelmezték másként, hogy elvileg ismernek engem.
Egyik nap arra ébredtem, hogy többen ego fényezésnek tekintik az ügyemet. Azaz, hogy én azért teszem mindezt, hogy önmagamat sajnáltassam, mutogassam.
Ennél nagyobb tévedés nem tudom, hogy született-e valaha, rólam. Most is tanácstalanul ülök itt, a klaviatúra előtt, és a szívem ritmusára ütöm a sorokat. A félreismerés nagyon rossz dolog, de éles üvegszilánkká tud válni akkor, ha olyannál derül ez ki, aki elvileg már közelebb áll hozzánk.
Sajnáltatás? Aki ismer, az tudja, hogy nagyon ódzkodom mindenféle “jaj te szegény” típusú megnyilvánulástól. Nem kell sajnálni. Nem kell sajnálkozni sem. Sem azért, mert gyógyíthatatlan beteg vagyok 26 évesen, sem a vakságom miatt, sem azért, mert nem vagyok transzplantálható, vagy, mert Anyuval ketten küzdünk az életben. Nem kell, mert nem segít, és ráadásul én mindezek hatására vagyok az, aki. Valóban cipelek terheket, de igyekszem fejlődni, amíg tehetem, és legfőképpen próbálok segíteni, másokon.
Most is ezt teszem. Nem a saját akaratom érvényesítése miatt fontos számomra az, hogy ez az egész a hatóság elé kerüljön. Igen, megalázó volt a helyzet. Igen, sértő volt, hogy sem személyesen, sem telefonon nem akart velem kommunikálni a főnök. Igen, én éreztem magam rosszul az utcán állva, bal kezemben Lilit fogva. Lilit, aki az életem, aki a mindenem, aki a társam, vezetőm, őrangyalom.
De túlléptem volna rajta, hogyha… Hogyha én lennék az egyetlen vak a glóbuszunkon. Ha én lennék az egyedüli vakvezető kutyás látássérült. De ez nem így van. Sokan vagyunk, és lokálisan is egyre többen. Ezek az emberek pedig megérdemlik, hogy ne ütközzenek ilyen akadályba. Megérdemlik, hogy előttük már nyitva legyen a gyógyszertár ajtaja.
A többiekért került az ügy felsőbb körökbe, és ismét mondom, az egyik leghelyesebb döntésemnek érzem. Nem azért, mert változtam, vagy, mert villogni akarok.
Rossz vicc lenne, ha bárki azt hinné, hogy én valaha is a betegségemmel, a problémáimmal, a „hiányosságaimmal” akartam reflektorfénybe kerülni. Hiszen ez gyengeség, ez egy sajgó dolog, amit ahelyett, hogy bezárnék, inkább kitárok a világnak. Hogy másnak ne fájjon, mert nekem fontosak a mögöttem érkezők is.
Nem egyszer jártam olyan üzletben más városban, ahol tudtam, hogy egy sorstársamnak köszönhetem azt, hogy most Lili vezethet a sorok között. Egy sorstársamnak, aki kiállt. Nem önmagáért, hanem a többiekért.
Most én is ezt teszem. Nekem nem kell bocsánatkérés, nem kell hajbókolás, megalázkodás. Én a mosoly híve vagyok, így csak egyet szeretnék: a jövőben, aki négylábú segítőkutyával érkezik, ne ütközzön önnön korlátai falába. Mert ilyenkor szembesülünk igazán azzal, hogy mások, kevesebbek vagyunk.
Nem csak ez szolgált tanulópénznek, megtapasztalhattam a kiszolgáltatottság felső fokát is.
Pedig eddig azt hittem tudom mit jelent ráutaltnak lenni. Amikor a kórházban az intenzíven feküdtem, vagy az osztályon mosdattak, esetleg, amikor sírva gömbölyödtem össze a hatodik sikertelen kanül szúrás után….akkor azt hittem tudom mi az: kicsinek lenni. Kisebbnek, mint egy porszem. Kevesebbnek, mint egy vízcsepp.
De a fizikai “másra” szorulásnál van valami, ami sokkal kegyetlenebb. Amikor ez lelki bántással, és emberi csalódással párosul. Olyan kombináció ez, ami kiütött. Az igaztalan szavak, a bántó megjegyzések, és az éreztetése annak: kevés vagyok.
Ekkor összeomlottam. A lelkem elszakadt, a testem összerogyott, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy egy senki vagyok. Egy vak, beteg lány, aki ki tudja, meddig van itt. Félig árva, Nagymama nélküli, apró vagyok, s lassan-lassan eltűnök, elfúj a szél, s elfelejt mindaz, ami egykor az enyém volt.
Nem vagyok tökéletes. Oh, tökéletes? Nem is vagyok igazán jó ember. Rengeteg hibám van, de törekszem azokat korrigálni. Igyekszem tisztelni az embertársaimat, és mindig mosolyogni, hitet, erőt adni. Csak ennyim van…
Így, amikor a hátamban a kés úgy tépi szét a szívemet, hogy közben még hallok, még érzek…leírhatatlan.
Persze kellenek ezek a csapások is. Kellenek az ütések, amik egyszerre vágnak fejbe, gyomron és szíven. Ebből lehet felállni. Most még sziszegve tapogatom a lelkemet. Egy kéreg van rajta, az elmondhatatlan csalódottság rétege.
Remélem, egyszer eltűnik, de most megpróbálok változtatni. Pici, apró porszemként még kisebbnek tűnni.
Ez a bejegyzés is mutatja, hogy az élet televan aknákkal. Amelyekre rálépünk, és nem tudjuk kattan-e. S ha robban vajon minket veszítjük el? A szívünket, a fejünket, vagy egy örökkévalóságra belerokkanunk?
Egy biztos. Haladni kell az úton, még akkor is, ha tudjuk csapdák várnak ránk. Most a könnycseppek tengere mossa hasadt szívemet, de egyszer elapad a sós áradat, és leporolva magamat megyek tovább. Hiszen ez az élet: menni, elesni, kicsit belerokkanni, majd felkelni, és lépni tovább…. A szívünk pedig térképként őrzi azokat a helyeket, ahol megsérültünk, ahol egy darabot elvesztettünk, talán önmagunkból is.
Most, ahogy a befejező mondatot írom, úgy érzem magam, mint egy nyári zivatar. A szívem beleremeg a dörgésbe, az arcomat áztatja a zuhogó eső, de a szél már hozza a nemsokára kisütő nap édes illatát. Azé a napét, amely mosolyt fakaszt. Mert ugyan most hasra estem, nagyon megzúzva magam, de ráébredtem arra is, hogy kik azok, akik mellettem állnak. Hogy mennyi barát, ismerős, és idegen ember fogja a vállamat. Hogy mennyien bíztatnak, ezzel erőt adva nekem. Így talán megérte ezt a vihart elszenvedni, mert már nem csak a szem, hanem a szív is tisztábban lát, érez…