A városban tombol a hőség, az aszfalt pöfögteti örökös pipa-gőzét, a hő forrósító erejét. A nap úgy süt, hogy pár perc után szinte érezzük, ahogy felhólyagosodik a bőrünk, és az izzadságcseppek halk, csiklandozós táncba kezdenek valahol az orrunk közepén. Az emberek rövidnadrágban, és pólóban szaladgálnak, pedig az ujjatlan sem lenne túlzás – nehéz klimatizálódni. Ahogy én is belevegyülök, a sokaságba egy pillanatra megdermedek: a szél libbentő játéka feljebb csúsztatja a ruhám ujját, ami alól végül kikandikál a söntöm. A kék-zöld-lila csiminóm, amin keresztül életet ad a művese, a fisztulám, ami oly elrettentően néz ki, és ami pecsétként kiabálja: más vagyok.
Sosem felejtem el gyermekkorom nagy bélyeggyűjtőit. Képesek voltak egy-egy darabért kilométereket utazni, vagy épp egy rakás másikért elcserélni. Ahogy gyarapodott a rengeteg, én úgy csodálkoztam el szépségükön. Pedig legtöbbször nem a küllem döntött az értékükről, sőt. Egy-egy ritka csúnya darabért több ezer forintot is elkértek. Nem értettem.
S bár a kézzel fogható bélyeg gyűjtését még ma sem értem, viszont az ön-pecsétek felsorakoztatásában annál inkább van gyakorlatom. A vakságom az első, amely „virít” rajtam: eltitkolhatatlan, hogy valami nincs rendben, hiszen a szemeim nem úgy néznek ki, mint egészséges társaimnak. Volt idő, amikor ez zavart, mi több gimnáziumban még napszemüveget is hordtam, de aztán fridzbiként hajítottam ki a táskámból, s vele együtt az életemből is.
„Nem szép a szemem? Na és! Az is én vagyok, a kettő írisz nélküli gömb. Lehet, hogy csúnya, vagy elrettentő, de egy darab belőlem”, s miután erre ráeszméltem nem volt kérdés, hogy felvállalom-e. Persze akadt, aki azt mondta, hogy szégyen, hogy nem hordok valamit, ami eltakarná a két borzalmat… Az ilyen jellegű megjegyzések még inkább megerősítették bennem azt, hogy jól gondolkodom.
A söntöm a második leglátványosabb ismertető jegyem. Nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy az emberek észreveszik, figyelik, mi több megijednek a látványtól. Tény, és való a fisztula nem azért van, hogy szép legyen. Ez egy ér, ami egy artéria, és egy véna összevarrásából keletkezik. Egy ér, amelyet ha szúrnak, akkor az bekékül, belilul, színeződik, dudorodik, pulzál. Egy ér, amin keresztül az életet adó vércentrifugálást kapom.
Eleinte az utcán görcsösen húzkodtam le a pólóm ujját, úgyhogy a végén úgy néztem ki, mint egy kinyúlt ovis, de a kezem még mindig látszódott. Trikót nem is mertem felvenni, hiszen mi lesz, ha meglátnak, szörnyülködnek?
De minden elővigyázatosságom ellenére természetesen megláttak, és igen szörnyülködtek. Hogy fúj, hogy csúnya, és hogy rejtsd el! Akkor, abban a pillanatban értettem meg, hogy mennyire rosszul vélekedtem, eddig. Ez a csiminó az enyém, s bár lehet, hogy nem szép, de senki sem kényszeríti a járókelőket, hogy bámulják. Nincs a homlokomra írva: vigyázz kéz-horror…
Ahogy hallgattam a sopánkodást rádöbbentem, hogy rossz úton járok, hogyha önmagamat dugdosom. Márpedig ezt tettem, saját magamat akartam eltűntetni.
Azóta, igaz tudom, a látvány csak fokozódott, de már nem érdekel. Annyira. Ahogy tegnap, az idei nyáron először kimentem rövidujjúban: tudtam, hogy ismét reflektorban lesz a kezem. Hogy mennyire dudorodik, hogy ronda kék, hogy a szövetek elszíneződtek…de engem már nem érdekelt.
Meghúztam a vállamat, kacsintottam a torz szememmel, intettem egyet a gnóm kezemmel, és üdvözöltem magamat a szörnyecskék csapatában. Ami pedig a legszebb, hogy már nem bántott, fájt.
Hiszen akkor nem az lennék, aki most vagyok.
A lelki bélyegek sokkal nehezebb diók. Az elkövetett hibák is képesek akkora krátert ütni a belsőnkben, hogy soha nem tudunk szabadulni a nyomuktól.
A minap összekucorodtam az ágyamon, és csak gondolkodtam: mennyi, de mennyi hibát követtem el, eddigi életem során. Súlyosakat. Embereket bántottam meg, s vesztettem el.
Utólag már hiába okos az ember, ezeken lehetetlen segíteni. Tanulni kell, s legközelebb aszerint cselekedni. Végül megbocsájtani, önmagunknak is. Csak így tudjuk megakadályozni, hogy beteljen lelkünk gyűjtőhelye.
A fizikai pecsétjeinket nem cserélhetjük ki. (jól is néznék ki két aranyalmával a szemeim helyén) Viszont a lelkieket ki tudjuk ütni, olyan hatalmas horderejű élményekkel, amelyek egészen új lapot adnak nekünk
Számomra ilyen volt a május 22-én csütörtökön megtartott előadás, amit a Sportházban rendeztünk meg, 30 ember részvételével. Én beszéltem, a pozitív gondolkodásról, az útról, ami a mosoly felé vezet, és magamról.
Szavakkal nehezen jellemezhető az a szűk egy óra. Maga volt a csoda, minden ízemben azt éreztem, hogy ez az én utam. Ahogy a hallgatóság egyszerre nevetett fel, majd pár pillanat múlva pityeredett el: megtapasztaltam, hogy egy hullámhosszon vagyunk.
Akkor, ott tudtam, hogy megtaláltam a kijelölt ösvényemet, s ugyan nem látom előre, hogy vajon ez beindulhat-e, eljuthatok-e még több emberhez, de egy biztos: mindent meg fogok érte tenni. Valahol a szívem azt súgja, hogy azért kaptam ezt a sok terhet cipelni tudó kitartást, hogy átadjam másoknak is a receptet. S ha ez így van, akkor az egész világot megmozgatom azért, hogy a mosoly-küzdés elementáris híre mindenkihez elérjen.
Mert bár vannak lelki, testi bélyegjeink, szép számmal, de ha jó szemszögből figyeljük őket, akkor ráébredhetünk a nagy titokra, hogy általuk vagyunk azok, akik, s hogy nélkülük most nem tartanánk ott, ahol vagyunk.
