Ami a szívünkön, az a szánkon?

Amikor belépek egy gyermekekkel teli terembe, hirtelen nagy csend támad. A pici szemek egyenként függeszkednek rám, és Lilire. Félénken megnéznek engem is, aztán tekintetüket simogatón vezetik végig hűséges társamon. „Csókolom” hangzik a köszöntés, én pedig felszisszenek, a Niki néni hallatán pedig a szőr is feláll a hátamon: „Oké, első lecke: szia, a második pedig, hogy nem vagyok néni” – nevetem el magam, s a gyerekek velem mosolyognak. Leülök egy székre, összecsukom a fehérbotomat, és a kérdések kereszttüzében mesélni kezdek. A gyermeki lét receptje egyszerű: ami a szívükben megfogalmazódik, azt kimerik mondani… Mi felnőttek vajon ugyanígy teszünk?

 A tavalyi évben elindultam azon az úton, ami a gyermekek felé irányított. Az első lépések egy oviba vezettek, ahol örökre megfogadtam, hogy amíg lehet, ezt fogom csinálni. Annyi erőt kaptam a pöttömöktől, ami elmondhatatlan, ráadásképp olyan nyílt őszinteséggel találtam magam szembe, amire szükségem volt.

A felnőttek, ha sérült emberekkel találkoznak, sok esetben behúzzák a kéziféket. Nem mernek kérdezni, pedig a fejükben milliónyi kérdőjel táncol.

Még nálam is attól félnek, hogy esetleg megbánthatnak, én pedig az igazi reakciókra várok, a kedves, klisészerű megnyilvánulások helyett. A gyerekekben még nincs meg a félelem, ők egyszerűen kíváncsiak, és meg is kérdezik azt, amit fontosnak éreznek. Sokszor a tanító nénik fel szoktak szisszenni „erről nem faggatózunk”, én pedig mindig mosolyogva biccentek, hogy: de igenis mondjátok, ami a szívetekben van.

Kaptam olyan kérdéseket, amelyek komolyan elgondolkodtattak. Volt, ami fájó pontot érintett: „lehet gyereked – miért nem, de azért szeretnél?”. Amikor egy ilyen téma a hétköznapokban felmerül, mindenki hátrál, hiszen miért mászna bele olyan témába, ami a másiknak fáj. Pedig bátran lehetne tapogatózni, hiszen csak úgy ismerhetjük meg egymást.

A „hogy vagy – jól, és te” típusú beszélgetések nagy része nem őszinte. Mert van olyan, hogy nagyon rosszul vagyunk, fáj valamink, nincs jó napunk, vagy csak szimplán hisztizhetnékünk van, de nem akarjuk a másik orrára kötni, esetleg nem akarjuk a másikat terhelni.

Velem is sokszor előfordul az, hogy az ismerőseim nehezen mondják el a problémáikat azzal magyarázva mindezt, hogy nekem sokkal súlyosabb gondjaim vannak. De ilyenkor mindig kifejtem, hogy engem nem önmagam érdekel, hanem a másik ember, és ráadásképp mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb.

A felesleges rágódás sincs az aprónép tarsolyában: nem nyammognak napokig azon, hogy merjenek-e mondani bármit is. Amit éreznek, azt ki is fejezik. Persze a való életben az ilyen viselkedés fájdalmas, meggondolatlan perceket is szerezhet, de néha érdemes ezt a kockázatot bevállalni. Mert a nyílt lapoknál nincs jobb, amikor tudjuk, hogy számíthatunk a másikra, de nem csak akkor, amikor fényezni akarjuk magunkat, hanem amikor egy kiadós fenékbe billentés vár ránk.

 Ahogy egyre nagyobbakhoz mentem úgy fogytak a kérdések, és nőtt a csend. Bizony a kor előrehaladtával egyre több korlát csinál magának helyet bennünk. Már nem lesz mindegy, hogy mit, hogyan kérdezünk, mert akár cikik is lehetünk, a társaink számára.

Nem akarunk szembesülni a problémákkal, és ha érdekel is minket egy ilyen téma a többiek véleménye fontosabb. És ha mindenki hallgat, akkor mi is…

A piciknél még sohasem kellett karmesterként legyezgetve bíztató dalt énekelnem. Ömlenek a kérdések az egyszerűbbektől kezdve (hogyan kötöd be a cipőfűződet), a nehezebbeken át (milyen kiszolgáltatottnak lenni), az egészen gyilkosokig (mit tennél, ha Lili meghalna).

Én pedig válaszolok olyan őszinteséggel, amilyennel ők néznek rám. Nem titkolom el a gyengeségeimet, bénaságaimat sem, mert ennyire nyitott szívekbe csak egy ugyanennyire kitárt lélek tud beleégni.

Nem egy iskolás írt rám a facebookon, azzal az üzenettel, hogy „köszönöm, hogy itt voltál. Annyira erős vagy, sokat tanultam tőled.”

Én pedig könnyezve ülök e sorok felett, mert rengeteget tanultam tőlük. Arról, hogy meg kell próbálnunk őszintének lenni, még ha ez néha fáj is. Nyitottan kell odaállnunk mindenki elé, mert általában a bizalom bizalommal válaszol. És mernünk kell kimondani, amit gondolunk: szeretlek, köszönöm, ne haragudj…

Amikor azt hisszük, hogy a mi puttonyunk a legnehezebb, akkor az élet fog felénk sodorni olyat, aki még durvább terheket cipel… És amikor ezt egy gyermek képében teszi velünk…sokkot kapunk. Ráébredünk arra, hogy mennyire szerencsések vagyunk.

Nekem itt van Édesanyám, Lili, a családom, a barátaim, az írás. Van, akinek szinte semmi nem jutott.

Ezek igazi súlylökő pillanatok, mert ami eddig megemelhetetlen kínnak tűnt azt most a vállunkra dobjuk, és hálát adunk érte, hogy legalább nekünk a mérleg egyik nyelvén szép, jó dolgok is szerepelnek.

Amikor hazaérek ezekből a találkozásokból folyton oda lyukadok ki, hogy kéne egy fiola. Egy olyan kis üvegcse, amibe bele lehetne rejteni a gyermeki lét őszinte, nyitott, hittel teli énjét. Amibe bezárhatóak lennének ezek az értékek. Majd, amikor eljön az idő, átlépjük a felnőttség görcsökkel, korlátokkal teli világát, csak kibontanánk a pici üveget, és ismét erőre kapnának azok az oly régen elfeledett érzések….

A rossz hír az, hogy ezt még nem találták fel, viszont van egy reménysugár is: a gyermek pici darabja bennünk él. Óriási bátorság kell hozzá, de fel lehet ébreszteni azt a lángot, ami az őszinteség, nyitottság melegével ég. Ehhez át kell lépnünk az előítéleteinket, félelmeinket, korlátainkat, de ha megtettük, olyan talizmánra lelünk, amely erőt adhat a legnehezebb napokban is.