“Úgy látszik, hogyha a kutya gazdája folyton az íráson törpöl, akkor egyszer csak a négylábú is késztetést érez a klaviatúra bökködésére. Most én is ebben a tappancsban járok, elloptam ezt a billentyűzetet, picit meg is kóstoltam, de be kell ismernem nem jó az íze. Pedig a „v”, mint vacsi betű nagyon is kívánatosnak tűnt, de maradok a karom kopogtatásnál.
Közöltem gazdival, hogy számítson arra, hogy ezt a hadműveletet havonta egyszer el fogom játszani, mert nekem is van ám mondanivalóm, nem csak neki. Én legalább nem könnyezem le a billentyűzetet, csak maximum lenyálzom, de sebaj, kutya dolog.
Ami miatt most poeta dogtusnak érzem magam az egy, a héten is tapasztalt esemény. Ti, emberek néha annyira antiszociálisak tudtok lenni, hogy az valami egészen ebképesztő.
Történt a minap, hogy elmentünk sétálni. Gazdi is szedte a csülkeit, én meg egy haverral igyekeztem kiszagolni a fűszálakból még a zöld szint is. Kiértünk egy kutyfuttatós részre, és szabadjára engedtük magunkat, hogy csak úgy lobogtak a füleink.
Erre a közelben tartózkodó, szintén kedvencüket sétáltató járókelők elhúzódtak, odébb mentek, vagy egyszerűen sarkon fordultak, és hazáig meg sem álltak.
Kérdem én, Lili, teljes labrador tudatommal, lógó füleimmel, vizes orommal, állítólag csodálatosan szép barna szemeimmel, hogy én ijesztő vagyok? Én?
Oké, a képen valóban az látszik, hogy teljesen egyedül, mindenféle emberi belekontárkodás nélkül elejtettem egy bárányt. Megkérdeztem tőle, hogy bekaphatom-e, ő pedig azt felelte, hogy „beee”, úgyhogy én, a fővadász, és egyben vakvezető kutya rávetettem magam. Azóta aludni sem vagyok hajlandó nélküle, de azért minden kulisszatitkot nem árulok ám el.
Szóval értem én, hogy nagy vagyok, meg a farkam is motollaként csapkod, ha örülök, de tényleg menekülni kell előlem?
Ez, azonban még nem minden. Amikor rendesen pórázon baktattam gazdi mellett, akinek a járási tempója felért egy grizly család cammogásával, odaértünk egy padhoz. Ott egy néni sziesztázott, apró termetű, leginkább egy szőrgombócra hasonlító kutyája társaságában. Ahogy meglátott minket felkapta az ebet, aki éktelenül nekiállt erősködni. Oda is néztem: hé haver, anyám ölében, én is könnyen vagyok a világ legmokányabb csahosa. De aztán füffentettem egyet, és továbbmentem.
Nekem semmi bajom nincs a kisebb testű kutyákkal. Mitöbb gazdi is imádja őket.
Jó, amikor még nagyon kölykök, csipkednek, kergetnek, és ugrálnak ahhoz már nincs türelmem, de ettől még haverság van.
Persze, ha belesulykolják a töpörödöttekbe, hogy félniük kell a nagyoktól, mitöbb még fel is kapják őket, naná, hogy csont kemények lesznek, és mindenbe beleugatnak. A baj ott kezdődik, hogyha egy mogorva ebtárs dolgába ütik be hangoskodva az orrukat. Ott már nem csak a hidegtől állhat fel a szőr a hátukon.
Sokkal jobb lenne, hogyha a mütyürök is megszaglászhatnának minket, fenék vizit pipa, aztán mindenki tudná, hogy hol a helye. Sőt még játszanánk is, hiszen nem vagyok én óriás, hogy ne tudjam hova lépek: odafigyelek kutyatársaimra!
Bezzeg – és most öreg, morgó ebként a bajszom alatt morcogok: Bezzeg, amikor hámban vagyok, nem hagytok nyugodtan dolgozni. Akkor, amikor látjátok, hogy felelősségteljesen vezetem vakond gazdámat, akkor odajöttök.
És hiába látjátok, hogy szegény anya a fehérbotjával karatésat játszik, próbál az úton maradni: odaengeditek a töpszliket. Akik persze akkor akarnak haverkodni, popót szagolni, és has alá bemászósat játszani. Én pedig tűröm, mert rajtam van a munkaruhám, nincs mit tennem. De azért nyilván én is le-letekintgetek a hasam aljában sétáló picurkákra, és nem mindig tetszik, hogy már-már zavarba ejtő módon közelítenek felém.
Szeretném elvakkantani, ami az ebhelyzet:
Ha én melózok, akkor nem vagyok kutya. Nem vagyok kutya, aki ugat, futkos, szaglászik, nyáladzik, pisil, kakil, rosszalkodik, rág, vagy mindezt egyszerre. Olyankor én Lili vagyok, a vakvezető. Ez annyit tesz, hogy kuksi gazdimat vezetem , „a” ból-„b”-be, amiért nem kérek semmit cserébe. De azért szerintem a karika virsli az csak természetes.
Amikor az utcán vakerjük a betont, akkor nem röfögni, lihegni akarok, hanem Niki látása helyett szemként szeretném pásztázni a világot. Ha odajön hozzám egy fajtárs, akkor elterelődik a figyelmem, a koncentrációm csökken stb. Azzal nincs baj, ha elmentek mellettünk, hiszen bár a gazdi feneke valóban kellőképpen terjedelmes, viszont elég széles az utca, elférünk.
De amikor szándékosan odaengeditek hozzám „barátkozni” a kedvenceteket, és még be is szóltok a gazdinak, ha ő ezt megemlíti, mondván „hogy lehet ilyen szívtelen, hogy nem hagy minket játszani”, akkor szerintem el kellene gondolkodni.
Úgyhogy teljesen meg vagyok kavarodva, és hiába vakarom nagy mormogások közt az okos fejemet: nem jövök rá a „miértekre”.
Hogyha szabad vagyok, játszhatok, és minden móka csak rám vár, akkor elmentek, nem vegyültök, elfordultok. Ha a kötelességemet teljesítem, akkor pedig jöttök, haverkodni.
Bár nem vagyok diplomás eb, de lenne egy javaslatom, amit szerintem pacsizzunk le:
Ha látjátok, hogy a közeledő fajtárs nem ijesztő, félelmetes, koordinálhatatlan, morgós, akkor ne kakkantsatok be! Nyugodtan engedjetek minket össze, pár pillanat után úgyis megismerkedünk, és a jövőben a tappancsunkban lesz a másik illata. Ne kapjátok fel a miniket, mert annál idegesebbek lesznek, ráadásul átveszik a stresszeteket, és az ebzizi nem vicces.
Engedjétek, hogy futkossunk, hemperegjünk, játszunk, és ha morgunk farángatás közben, akkor ne ijedjetek meg, ez nálunk a buli, szórakozás. Miért amúgy Ti mit csináltok, amikor kötelet húztok? Nyögtök, mert nem bírjátok. Na, nálunk ugyanez a helyzet.
Ha póráz nélkül rohangálok a folyóparton, akkor nem kell tőlem frászt kapni, nem a Loch Ness-i szörny vagyok, csak egy vízmániás labrador lány…
Viszont, ha dolgozom, ha rajtam van a hám, és erősen koncentrálok az útra, akkor ne zavarjatok, a gazdám testi épségének érdekében. Bár javasoltam neki már, de ő elutasította azt az ötletet, hogy fától-fáig közlekedjünk, ingerről ingerre szállva. Úgyhogy Ti se nyújtsatok be erre önkéntes petíciót.
Én nem vagyok irigy kutya, a futin megosztom a talált fát, meg mindent. Osztozhatunk a macskakakin is, csak sajnos a lehelletünk mindent elárul, én a múltban három nap puszi-stopra lettem kárhoztatva… Nem is értem, mert a ti fokhagymás szájszagotok sokkal jobb ám!
A múltkor például találtam egy hangyás zsemlét, azt is megfeleztem volna, de persze gazdi lecsapott rám, és még jól le is szidott. Hiába nincs ízlése, és még az indiai konyhát sem ismeri…
Egy ugatás, mint száz:
Ti, emberek ne legyetek annyira rosszul kezelhető, mormogósak. Persze, ha tudjátok kedvencetekről, hogy agresszorka, vagy félős, az más. Ha ismeritek a szembejövő kutyát, és hallottátok, hogy debressziós, akkor nincs gond. De amúgy hagyjátok had viselkedhessünk úgy, mint a normális kutyák, mert az maga az ebparadicsom. ”
Lili
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: