Amikor elindulunk egy úton, akkor dönthetünk. Vagy reménykedve, mosolyogva, hittel telt szívvel járjuk az ismeretlent, vagy összeszorított fogakkal, félig elkeseredve zokogjuk végig az ösvényt. Én az előbbit választottam. De vajon miért zavar ez sokakat? És nekem ki a fontosabb?
A vidámság gyógyír. Ebben már akkor is biztos voltam, amikor 50-es vérnyomással, az intenzív felé tartva elnevettem magam. Hogy min kacagtam? Magamon. Mindenen. A helyzet abszurditásán. Feküdtem 25 évesen, elkékülve, az életembe kapaszkodva. Mellettem egy plüss tigris virított, egy plüss majom társaságában. Gurult a kórházi ágy, fejem fölött osztályok zajai vesztek bele az egységes duruzsolásba. Anyura gondoltam, Lilire. És magamra, amint egy kinyúlt pizsamában, egy tigrist szorongatva, hupikéken hevertem. És nevettem.
Mint az életemben sokszor akkor is bolondnak néztek, pedig egy rövid lélek-pillanat volt csupán, ami aztán segített. Segített ébren lenni, figyelni az eseményeket.
Sohasem akartam, hogy bárki, csak egy percig is sajnáljon. Nem akartam, hogy a múltamon rágódjunk, vagy a jövőm kilátástalanságán lamentáljunk. De azt számtalanszor szerettem volna, tíz körömmel megfeszülve, hogy a nevetésnek ne a megvetés legyen a zöngés párja.
Pedig nem egyszer tapasztalom ezt. A jókedv, vidámság kiveri az inger biztosítékot, és épp ellenkező érzelmek megállíthatatlan folyamát indítja el.
De nekem ki a fontosabb? Önmagam, vagy a világ egy rejtett szegmense. Persze, hogy az utóbbi. Ennek nem kellene így lennie. Nem kellene azon morfondíroznom alvás helyett, hogy mit rontok el? Talán csendben kéne somolyognom a bolondok halk tudatlanságával? Esetleg némaként billegetnem a fejemet, mintegy beleidomulva a környezetembe. Vagy komorodjak el, s gondoljak bele a jövőm láthatatlanságába?
Mit tegyek? S mi az, amivel erőt adhatok másoknak?
Nyilván a pozitív lélekszemlélet. Ez az, ami adhat akarva, akaratlanul. Mégis akkor miért van az, hogy a jókedv irritációt vált ki sokakból?
Nem tudom. Valószínűleg velem van a baj. A javíthatatlan reménykedésem, a hitem az emberekben, a harsány túlélő-jókedvem, és az önzetlen szeretet. Amit most is tanulok. Mert szeretni kell azokat, akik gyűlölnek. Sőt. Őket kell igazán szeretni.
De ez nehéz. Olykor-olykor a lelkem megbicsaklik az úton, és kifordult bokával hever. A szívem is másképp ver. Mit tehetnék, mit tegyek?
Aztán eszembe jut bölcs Nagymamám mondata, aki nem élhette meg, hogy homlokán a haj őszes dér-ruhát öltsön:
Akit mindenki szeret, azt nem szereti senki igazán.
Így aztán úgy döntöttem, nem küzdök tovább. Horváth Nikoletta voltam, vagyok, és leszek. Ez ellen nem tudok, (és talán nem is akarok) mit tenni.
Lesz idő, amikor már elfelejtenek, amikor nem fog a nevetésem visszhangozni, amikor nem viccelődök többé. Eljön az a pillanat is.
De amíg megtehetem, hogy kacagok, amíg a tüdőm levegőt szippantva ad engedélyt egy kiadós prüszkölésre, amíg merek mosolyogni, reményt adva másoknak, addig nem lépek a hallgatás útjára.
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy változzak, és túl sokat sírtak értem, miattam azok, akik szeretnek. Az én könnyeim kiszáradtak, sivatagként csak néha lelnek oázisra.
Marad továbbra is a MOSOLY-KÜZDÉS, még akkor is, ha ez van, akit zavar. Mert a mérleg nyelveként ott vannak azok, akik velem együtt lépkednek. Akiknek megnyugvást ad az én történetem, akik fogják a kezem, akkor is ha a nevetéstől rázkódom, vagy ha a könnyek tengere mossa arcomat.
Néha csak figyelem Lilit, s benne az őszinte kutyát. Ha hozzáér valaki, farka halk ütembe kezd. Ha idegenek nyúlnak felé, akkor is legyezget, mosolya az arcán ül. Amikor Édesanyám hívja, játékra gombként zeng a parkettán a felhőtlen boldogság himnusza, s amikor én hajolok oda hozzá, hogy átöleljem, farka üstdobként hirdeti: öröm, öröm, öröm! Önzetlen, mindenkinek kijáró, bizalommal teli hang ez, a szeretet legtisztább formája.
Merni kell nevetni! Merni kell hinni! Merni kell szabadon mosolyogni! Nagy bátorság kell hozzá, de megéri! Mert cserébe ugyan nem csak jókedvet fogunk generálni, hanem megannyi pofont is, de ennyi kockázatot vállalnunk kell…. Az örömért, a hit, ki nem alvó lángjáért!
És Ti, mertek nevetni velem?
