Tekertem, az életemért

A biciklizés sok mindent jelenthet az ember számára. Kikapcsolódást, új élményeket, erőfeszítést, csúcsok, rekordok megdöntését, a szabadságot. Nekem mindez egyszerre volt jelen a küzdés összetartó elegyében. A cél adott volt: körbebringázni a Balatont, a megvalósítás pedig csak rám várt…:)

RenBikeTour 2014 Balaton – ez a pár szó tartott lázban gyakorlatilag a Velencei-tó körbetekerése óta. Ott, és akkor éreztem, hogy meg kell próbálnom kicsiny tengerünket meghódítani. Tudtam azt is, hogy ez fizikailag érszűkülettel, vaksággal, mindenféle nyűggel nem lesz egyszerű menet. Nem lesz móka, és kacagás.

Az élet kellemes csavarja, hogy mégis az lett. Talán csak egyszer káromkodtam egy cifrát, Balatonalmádi után, egy iszonyatosan meredek dombon. Akkor mintha valami olyasmit mondtam volna, hogy az érszűkületes, vakos, emelkedős, dombos sarkon állós édes anyukáját, de kb. ennyiben ki is merült a méltatlankodások sora.

Csodálatos volt, hasonlóan lelket gravírozós élmény, mint a diplomaosztóm. Még most sem vagyok abban biztos, hogy le tudom írni úgy az eseményeket, hogy híven tükrözzék mindazt, amit éreztem, átéltem. Mindazt, amivel gazdagodtam.

Június 27-én indultunk, Balatonfüredről. Az előtte lévő napok izgalmát, idegességét, őrületét nem részletezném… Aki ismer, az tudja, hogy folyton aggodalmaskodom, túlkombinálok mindent, és kb. hajtépkedésig zizizek a „mi lesz ha” felsorolásokon. De nálam ez a neurotikus viselkedés normális, mások ezt hívják izgatott várakozásnak…

Lili miatt is kattogtam, természetesen feleslegesen. Annyira csuda jól érezte magát, hogy pár nap kellett a regenerálódásához, mert kijátszotta magát, hiszen kettő napot legjobb labi barátnőjénél tölthetett (óriási kert, medence, játszótárs, egyszóval kutyaparadicsom), míg a hétvégéje Nagymamásra sikeredett.

Szóval június 27-én pár idegőrlő óra után elindultunk. (Pedig semmi okom nem volt a körömrágásra, mert az odaút is teljesen gondmentesen zajlott, volt idő enni-inni, és gondolkodni is, na, utóbbira kár volt perceket fecsérelnem J Ebben elvileg nincsen semmi extrém, de mégis: ahogy a több, mint 100 kerékpár egyszerre indult meg, úgy éreztem, hogy egyek vagyunk. Azokban a pillanatokban a csoda köztünk járt. Mindenki nyomkodta, húzkodta a csengőjét, és büszkék voltunk arra, hogy részesei lehetünk ennek az élménynek.

http://www.furedtv.hu/?p=videok&anyagid=3631

A regisztrációkor kaptunk egy pólót, és egy karszalagot. Mindkettőt trófeaként viseltem, boldogan mutattam a világnak, s volt rá precedens, hogy a járókelők meglátva az ékszereimet odakiabáltak nekünk, bíztatva minket.

Egy kedves betegtársam volt a sofőröm, akivel fantasztikus az együtttekerés, és akivel néha úgy pöröltünk egymással, mint egy jó házasságban ötven év után illik, de megvolt az összhang, jó tempót diktáltunk. Általában a többiekkel egy csapatban gurultunk, de volt, hogy csak a tandem, és a vezetőm kedvesének bicója alkotta a konvojt.

A nap sütött, a szél kellemesen borzolta hajunkat. Ideális volt minden. Vakon is annyira tapintható „képeket” adott a túra, hogy az tényleg leírhatatlan. Az emberek bíztatása, a többiek energiái, ahogy lendületesen haladtunk a cél felé…

Almádiban álltunk meg először, ahol szendvicsekkel, üdítővel, és kávéval vártak minket. Utóbbira én is beneveztem, de az ételt meghagytam másoknak. Eleinte még lamentáltam azon, hogy mennyit merjek inni (hiszen a dialízis miatt a folyadék bevitelének mérséklése nagyon fontos), de arra a következtetésre jutottam, hogy nem érdekel, meg még le is mozgom, úgyhogy nem álltam ellen tovább a hideg ásványvizeknek…. Milyen jól is tettem!

A szusszanás után haladtunk tovább, a hátsó fék picit beleszerelmesedett a kerekembe, fogta rendesen, de ezt leszámítva nem akadt problémánk.

Elérkeztünk az első dombhoz, de amikor azt lehagyva befordultunk a következő sarkon, mindenkinek pedálba gyökerezett a lába, mert egy még meredekebb, íves emelkedő fogadott minket. Olyannyira necces volt, hogy egy darabig bírtunk csak tekerni, s végül kénytelenek voltunk leszállni.

Szerencsénkre egy meggyfa épp az orrunk előtt terjesztette szét ágait, úgyhogy becsülettel befaltunk a szomjoltó gyümölcsből, és újra erőt véve magunkon, némi kutas locsolkodás, ivás után nekifogtunk.

Úgy döntöttünk, hogy felülünk a biciklire, ami picit nehezen ment dombnak fel, de végül sikerült. Izzadtunk, lihegtünk, a lábam az érszűkület miatt úgy beállt, hogy azt hittem le fog szakadni, de végül felértünk.

Jól hallható volt egyébként a haladási irányunk, mert ha lejtő következett (márpedig a „hegy” után tényleg kijárt nekünk a hajlobogtatásból) én nekiálltam „juhéééé”-zni, picit sem halkan. Na, jó, konkrétan kiabáltam. Felemeltem a kezem, és élveztem a sebességet.

Festői táj kísérte utunkat, mert időről-időre megtorpantunk, pár fotó erejéig. A Balaton messze lent alattunk fodrozta hullámait, és a szél a víz illatát sodorta felénk.

Jó pár kilométerrel később ismét pihenő következett, ahol kimerítő barátságot kötöttem fél liter jéghideg ásványvízzel. Tudtuk, hogy már nem vagyunk messze.

A cél előtt nem sokkal, a szabad strandon megálltunk, hiszen a siófoki dialízis központból elénk kerekeztek, hogy aztán együtt vegyük be a várost, no meg persze a művesét is.

Amikor 140 ember egyszerre bringázik egy településen, az azt hiszem mindenki számára maradandó impresszióvá válik. Igaz a zebrákon öt, hat sikertelen próbálkozás után jutottunk csak át, de azért összehoztuk.

Egy újabb dombon kellett felküzdeni magunkat, de a „hajrá tandem”, „ügyesen, gyerünk, gyerünk” kiáltások egy percig sem engedték, hogy elhagyjuk magunkat.

Megérkeztünk. Zene, bográcsgulyás, friss kenyér, szóda, és padok fogadtak minket.

Miután megszereztük aznapi étel adagunkat leültünk. Ahogy nekiláttam a forró levesnek rádöbbentem arra, hogy mennyire mardos az éhség. Természetesen szinte azonnal felborítottam egy pohár szódát – csak, hogy ne legyek adósa senkinek a vak-mindig-burogat sztereotípiával.

Ahogy telelaktunk háromnegyed 7 környékén elindultunk a szállásra, ahol gyors átöltözés után kimentünk a partra. Hidegnek éreztem a vizet, de leküzdve borzongásomat belevetettem magamat a habokba. Nem bántam meg. (Ráadásul az állatvédők sem akartak kirángatni, hogy egy slagot dugjanak a számba „a bálna partra vetődött” felkiáltásokkal. :):)

Az este is jól, társaságban telt, de elég hamar visszavonultam. Valószínűleg enyhe napszúrást kaphattam, (az arcom, meg a kezeim leégtek) mert egy darabig lázasan forgolódtam az ágyamban. Utána pedig láztalanul: egy szemhunyást sem bírtam aludni.

Reggel úgy keltem, mint egy zombi, de a reggeli sokoldalúsága mindjárt felébresztett, még barna kenyeret is találtunk – éljen a fogyókúra címszóval.

Kilenckor nagy csengő szólam után taposni kezdtük a pedálokat, hogy az aznapi 58 kilométert a hátunk mögött hagyjuk. Sajnos nem vettem fel fürdőruhát, mert nem volt biztos, hogy a strandról rögtön kezelésre megyünk,, vagy majd csak a szállásról indulunk.

Bogláron a többiek kilubickolták magukat, én pedig azt sem tudtam, hogy hogy ne aludjak el, az álmatlan éjszaka kezdett visszaütni.

Három környékén aztán elkerekeztünk Balatonfenyvesig, ahol gyors átöltözés után egy betegszállító várt minket, dializáltakat: robogtunk vissza Siófokra, vesemosásra.

Egy óra alatt ott voltunk, de sokat kellett várnunk. Este fél 7 és hét között kerültünk gépre – gondolom, mondanom sem kell, hogy éjfél után estünk vissza a szállásra, így mindenki hulla fáradtan rogyott az ágyába.

Hajnali hatkor csörgött az óra, hogy le tudjak zuhanyozni, mert a nagy rohanás miatt még arra sem maradt időm, a kezelés előtt.

A reggeli tovább támogatta a fogyókúrámat, kissé szegényesre sikeredett, bár a kifli friss volt, és vajasan jól esett, de a koffein hiányzott, löketnek.

Tudtuk, hogy a vasárnapi táv lesz a legrövidebb, cirka 40 km.

A pihenőknél friss, hideg víz, szőlőcukor, mosolygós társaság fogadott minket, majd picit bevárva egymást haladtunk tovább.

Keszthely határához érve rendőri felvezetést kaptunk, egészen a belvárosig, ahol az ottani dialízis központban vendégül láttak minket. Az alpolgármester mondott egy gyors beszédet a festői főtéren, csoportkép készült (ahol mindenki határozottan kipirosodva mosolygott, mert a centrumig egy erős magaslaton kellett feltekernünk), és mentünk is át a művese központba.

Cigányzene, padok, asztalok, és gulyás fogadott minket. A leves után mindenkinek jutott egy óriási bukta, és sajtos pogácsa is, végül dinnyével fojthattuk le az addigi fogásokat.

Volt szerencsém kipróbálni egy cimbalmot, a hangszeren játszó úriember is HD kezelt. Állítása szerint nagyon laza a csuklóm, van tehetségem hozzá, én pedig béna klimpírozásommal táncra próbáltam ösztökélni a fotózó közönséget.

A bicikli ezt a napot már nehezebben bírta, sajnos akkora nyolcas lett a kerékben, hogy a sárhányót köszörülte. Kiengedték a szerelők a féket, így viszont finoman szólva is Flinstonosra kellett volna venni a lassítást, mert a technika nem volt elegendő hozzá.

Úgy terveztük, hogy másnap levetettjük a sárhányót, akkor talán kibírja a menetet.

A mennyei ebédet ledolgozva átgurultunk Gyenesdiásra, ahol a szállás elfoglalása után betámadtuk a strandot.

A vihar érkeztét pontosan előre jelezték az ember magasságú hullámok, de kétszer is megmártóztunk a vízben, bár másodjára picit összefagytam.

Este fél 7-től várt minket az ünnepi vacsora: gyümölcsleves, valamint pörkölt tésztával, káposztasalátával. Finoman szólva beettünk, mindannyian.

Egy fél órás bohóc-előadást követően beindult a záró buli, azaz a DJ elkezdte pörgetni a lemezeit, és ingyen fogyaszthattuk a sört, a bort, és a pálinkát. Én a középsőre szavaztam, de a kis brancsunkban mindenki megtalálta a magáénak valót.

Kiültünk „a padunkra” iszogatni, beszélgetni, de idővel szépen mindenki beszivárgott táncolni. Én húztam a fogam, nekem nem megy egyik pillanatról a másikra a dolog, pláne, hogy meggyőződésem, hogy rosszul táncolok. Erre a komplexusomra ráerősített az is, hogy nem látom „mit művelek” úgyhogy tuti ciki lehetek.

Végül egy kedves betegtársammal, barátnőmmel kölcsönösen megtámogatva egymást bementünk. És nem bántuk meg. Onnantól fogva csak néhány pihenőt iktattunk be, szomjoltás céljából, de végig ráztuk a rongyot. A kis csapat szinte összes tagjával roptam, és negyed 1-ig az utolsó dalig ugrabugráltam.

Nagyon jó érzés volt kiengedni a fáradt gőzt, és együtt ünnepelni a nem kis teljesítményünket.

Időközben a vihar felhői is elértek minket, dörgött-villámlott, de bíztunk abban, hogy éjszaka elvonul a hidegfront.

Hajnalban arra ébredtem, hogy zuhog az eső, és orkánerejűen tombol a szél. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége…

Reggelre a helyzet tovább fokozódott: hideg volt, az eső óriási jeges cseppekben zuhogott, és a szél csak tetézte, az amúgy is elkeserítő helyzetet.

„Lefújtuk” – hangzott el az a kijelentés, amit szerintem senki sem szeretett volna hallani. Mert le akartuk tekerni, mindannyian. Mert hiányzott (sőt még most is hiányzik) az a 65 km, de érthető volt a döntés: csoportos tüdőgyuszit nem lehetett megkockáztatni.

Megreggeliztünk, és délutánra mindenki hazaért. Csavarként az időjárás két órával később rendezte sorait, simán biciklizhetővé vált a terep, de tudom, minden okkal történik, és remélem jövőre teljes lesz a kör.

Így statisztikázva: 3 napot tekertünk, 153 kilométernyi út füstölgött a kerekeink alatt, 140-en hajtottuk a gépeinket.

Az első megingásomat követően egyszer sem foglalkoztam a folyadékkorlátozással, a fogyókúrával, vagy bármivel, ami feszélyezett volna. Egyébként jól tettem, mert valóban lemozogtam, kiizzadtam mindent, amit betermeltem.

Hajlamos vagyok a túlparázásra, ezzel most is sikerült majdnem mindenkit megőrjítenem, de azért elviseltek, nem dobtak ki félúton.

A segítőimnek, a szobatársaimnak, a barátaimnak, csapatunk tagjainak, a tandemem sofőrjének rengeteg hálával, köszönettel tartozom, mert nélkülük nem lehettem volna részese ennek a csodának! Ők mindig fogták a kezem, óvtak engem, és a kellő pillanatokban egy-egy kis szurka-piszkával helyrerázták a túlaggódós énemet is. Köszönöm Nektek, kis szombathelyi csapat! És persze köszönöm a rendezvény megálmodóinak, és a szervezőknek, hogy idén is megmutathattuk, hogy mi (betegek) is képesek vagyunk a teljesítésre!

A túra sok konklúzióval tett gazdagabbá, de mindközül a legbiztosabb az, hogy mozognom kell. A tandememet valahogy meg kell csináltatnom, profira, s ehhez szponzorokat kell keresnem. És a fő, hogy mozogni, mozogni, mozogni, mert egyszerűen jó hatással van rám.

A lábaim nem fájtak, csak a fenekem zsibongott, de hát az normális. Persze az emelkedőknél az érszűkület miatt néha beállt a csülköm, de igyekeztem túllendülni az aktuális fájdalmakon, és azt hiszem ez maradéktalanul sikerült is.

Megcsináltam. A korona a fejemen, bár ez nem csak az én érdemem, sőt. Az a 65 kilométer nagyon hiányzik, és elmondhatatlanul nagy izgalommal várom a következő RenBikeTouros megmozdulást!

Jó volt betegként, és mégis egészségesen szárnyalni sorstársak, orvosok, nővérek között. A szabadság érzése folyton körülölelt, s mivel tudtam, hogy Lili is jól van, így nem lelkiztem a honvágyamon.

A mai napig biciklizéssel álmodom, ahogy gurulunk, ahogy viccelődünk a többiekkel, ahogy két kerékben egyesülve haladunk egyszerre mindannyian a cél felé.

Leírhatatlan pillanatok voltak, és a MOSOLY-KÜZDÉS egy újabb állomásához érkeztem.

A fizikai tusa is hozzátartozik a mindennapokhoz, de derűvel megspékelve még a legihatatlanabb élet-koktél is finommá, fogyaszthatóvá válik.

A közösség ereje, a kitartás el nem kopó palástja, és a hit délcegítő jelenléte minden akadályt legyőz, ahogy legyőzött most is.

Amikor 2 éve leálltak a veséim, és reményt vesztve zokogva hevertem a kórházban, akkor még álmodni sem mertem ilyesmiről.

Amikor felfogtam, hogy a betegségem visszafordíthatatlan, halálos kór, hogy a rák beszövi a szerveimet, és csak idő kérdése, hogy végezzen velem, akkor nem láttam egy percnyi jövőt sem.

S bár most sem látom, miként alakul az életem, de azt tudom, hogy amíg lélegzem, amíg nevetek, amíg itt vagyok, addig élni akarok.

Életet kaptam Édesanyámtól, aki világra hozott, felnevelt, és emberré tett.

Életet kaptam Lilitől, aki megmutatta, hogy vakon is elérhető az önállóság, csak mernem kell lépni egyet.

Életet kaptam a művese által, amely kezelést eleinte béklyóként, most már lehetőségként élem meg.

Életet kaptam a szeretteimtől, barátaimtól, akik mellettem állnak, felkarolnak, szeretnek, és akiket szerethetek.

De most életet akarok adni! Hitet, reményt nyújtani, és a MOSOLY-KÜZDÉS elementáris hírét közvetíteni!

Adni, mert én már rengeteget kaptam….

Köszönöm!