Tavaly, 13 év után először jutottunk el nyaralni, a Balatonra. Akkor minden hirtelen történt: az utolsó előtti pillanatban találtam egy minden szempontból optimális szállást. Kettő napunk volt összerámolni, a vendég HD-t kikönyörögni, és kezdetét vette a pihenés. 3 napot terveztünk, 5 lett belőle, így idén már nem volt kérdés: Keszthely visszavár.
Persze már a múlt évben elhatároztuk, hogy visszamegyünk a balatoni álomvárosba, így néhány dologról lemondva összespóroltuk az ez évi kikapcsolódásra valót.
Nagy izgalommal szálltunk fel a reggeli vonatra, szombaton.
Szép látványt nyújthattunk, amint két nő, és egy kiskutya ül egy óriási bőrönd, két hátizsák, és válltáskák gyűrűjében. Mert mi készültünk. Hogy mire? Hát az időjárásra: egy előrejelzés sem mutatott biztosat, így kénytelenek voltunk lenge, esős, meleg, strandos ruhákat is pakolni.
Az utazás nagyon jól telt, bár Ukkon bruttó 50 percre lerobbantunk, de mi ezt is végignevettük. Sokan csapkodtak, káromkodtak, ordítottak (miközben nem munkába rohantak, semmi sürgős elintéznivalójuk nem akadt). Ekkor sikerült azt a mindenképp nagyon elmés szóviccet kitalálnom, hogyha Ukk, akkor kaputt… (Igen, én is érzem, hogy ez már-már a fizikai fájdalom határát súrolja…)
Tehát némi veszteglés után újra zakatolni kezdett a szerkezet, sínen voltunk. Egy órás csúszással estünk be.
Megérkezve a szállásra (Lili úgy húzott, hogy gyakorlatilag Károly bácsiként repdestem utána) picit megpihentünk, aztán nyakunkba vettük a környéket.
Tény, hogy Lili ebben a hét napban azt láthatta folyamatosan, hogy hazajövünk, leülünk, öt perc múlva felkelünk, és megint megyünk. Féltem, hogy az itthon tapasztalt öregségi jegyek még jobban megmutatkoznak, de pozitívan csalódtam: kicserélték a kiskutyámat, egész nap mentünk, és imádta, élvezte.
(Ehhez hozzájött, hogy nem kellett lépcsőznie, és saját udvara volt, amit maximálisan ki is használt.)
Már az első utunkon becsapott a szerelem. Hiszen, ha Balaton, no meg nyár, akkor mi sem maradhattunk ki a rózsaszín ködből….
Bár sajnos ez inkább egy szerelmi háromszög volt, de külön-külön mindenki élvezte. Azt hiszem.
Történt ugyanis, hogy tavaly az utcánkban egy kerítés mögül szűkölni kezdett egy kutyus. Odamentem, megsimogattam (golden-retriever keverék), és bumm bevágott a lamour. Kár, hogy „Szüszis kutya” (én neveztem el így, valódi neve Bogi, de amúgy fiú) Lilimet vette célba, aki viszont abszolút nem érdeklődött őszülő állkapcsú fajtársa iránt. Így én szerettem szüszis kutyát, ő Lilit, aki ellenben egy fenék szaglászásra sem állt meg.
Szőrös love-ból ennyi nem volt elég, egy Artúr nevű tündérrel is összefutottunk, szintén a kerítéseknél. Szegény ápolatlannak tűnt, a szőre filcesedett, de kedves jóindulatával azonnal belopta magát a szívünkbe.
Visszakanyarodva az első órákhoz: elmentünk a boltba, ahol kb. egy havi hidegélelmet vásároltunk, hátha beüt a cunami… és felfedeztünk egy pékséget, ahol tönkölyös, diabetikus péksütemények is kaphatóak voltak – én pedig rájuk kaptam.
Délután megebédeltünk egy sokak által ajánlott olasz étteremben, a Donatello Pizzériában. Itt megtapasztalhattuk milyen az, az igazi vendégszeretet. Soha nem láttak még minket, de nem csak hogy helyet csináltak nekünk, Lilinek hoztak vizet, de még ételt is adtak volna társamnak. Közvetlen kedvességüket azóta is emlegetjük. A pizza olasz receptúrájú volt, és olyan nagy, hogy egy óra kellett a felporszívózásához. A pincérlány többször odajött hozzánk, Liliről kérdezgetett, és a szó nemes értelmében el volt varázsolva, ahogyan mi is.
Hazafelé, hogy lemozogjuk a kalóriákat egy nagy sétát terveztünk, amit abszolváltunk is, de fél úton leszakadt az eső. Jót mosolyogtunk az embereken, akik úgy rohantak, mintha cukorból lettek volna. Mi teljes nyugalomban sétáltunk, pedig sem esernyőnk, sem kapucnink nem volt.
Mire hazaértünk tocsogtunk a nyári esőben, de nem bántuk. Megszáradás, és pihenés után ismét elindultunk, és este 11-ig róttuk az utcákat. Egy közeli parkon (Helikon park) átmenve Anyu kitalálta, hogy másnap reggeltől fussunk. És mi futottunk, ami egy életre szóló élmény volt: minden reggel, karöltve, amennyit az érszűkület ellenére bírtam. Lili is lobogó fülekkel követett minket, én pedig boldog voltam, hogy nem kellett lemondanom a mozgásról, bár igaz emellett napi hat órákat sétáltunk.
A vasárnapot is egy kiadós galoppozással kezdtük: a város élettől pulzált, mivel a Keszthely feszt miatt rengetegen voltak. A főtéren, a kastélyban, és a parton egyaránt állt a bál.
Délután aztán a strand mellett döntöttünk. A Balaton kiírás szerint 20,5 fokos volt.
Ahogy fújt a szél picit merész gondolatnak éreztem a mártózást, de belecsobbanva a vízbe máris belelkesedtem. Igaz körülöttem mindenki didergett, és alig akadt ember, aki bemerészkedett a hullámokba.
Egy ilyen magányos lebegés alkalmával ismerkedtem meg egy nagyon kedves lánnyal, akivel aztán az esténket is együtt töltöttük. Kiderült, hogy szinte egymással szemben lakunk, és hogy másnap indul haza, Romániába.
A pancsolásnak egy nagyon vad vihar vetett véget. A villámok belecsaptak valamibe, ami után a dörgés olyan ijesztő volt, hogy mindannyian megriadtunk. Patakokban ömlött belőlünk a víz, mire fedél alá kerültünk.
Megbeszéltük, hogy este találkozunk, és elmegyünk a Festetics kastélyba, ahol ingyenes musical előadást terveztek, mégpedig a Hair került színpadra, szimfonikus zenészek közreműködésével. Tudtuk, hogy nekünk ott a helyünk.
Az eső végig kísért minket, és a darabot is át kellett helyezni az épületbe. De megérte érte ázni, rá várni, mert csodálatos volt az összhang!
A legismertebb dalok (Berger dala, Lett he Sunshine stb.) mellett pár számunkra ismeretlen nóta is felcsendült, de nem bántuk. Kétszer tapsoltuk vissza az énekeseket…
Már későre járt, amire megérkeztünk a szállásunkra, és elbúcsúztunk újdonsült barátunktól, hiszen neki véget ért a nyaralás.
Hétfőn végre ragyogó napsütésre ébredtünk, de mindenünk csurom vizes volt, így város-felfedezős napot tartottunk, este pedig mentem dialízisre.
A reggeli futás után ismét beizzítottuk a lábbuszt. Az első állomás a már tavaly is jól megismert Marcipán múzeum volt.
Erről a helyről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egyrészt a kiszolgálás kifogástalan: precíz, gyors, figyelmes. Sohasem kellett Lilinek kérni a vizet, mert azonnal hozták.
A sütemények…hát, a pincér lányt idézve: „diétásak – alak-formálók” – valóban: mennyei egyéni, marcipános megoldások, óriási szeletek, igazi kézműves desszertek.
Én magam is adtam a fogyókúrámnak, hiszen három szelet tortát befaltam (Anyuval egyetemben), igaz éhesek voltunk, mert aznap még nem ettünk semmit. De erre az íz robbanásra érdemes volt várni.
Szuvenírekkel felszerelkezve indultunk tovább. A Festetics kastélynál fotózkodtunk és felmásztam egy falra, ami miatt sokan úgy néztek rám, mint egy futóbolondra, de én jól éreztem magam, a peremen csücsülve.
A vásárban, és a bazársoron is jó pár órát eltöltöttünk.
A parton egy akkor még számomra ismeretlen lány odalépett Lilihez, elkezdtünk beszélgetni, és meginvitált minket egy kávéra. Sajnos utóbbi nem jött össze, de szerencsére szinte minden nap találkoztunk, beszélgettünk, barátkoztunk.
Ráébredtem, hogy én itt, otthon vagyok. Mert én is szeretek ismerkedni, és nagyon preferálom a nyitott embereket, akiknek ha, valaki szimpatikus akkor nem restek megállni, beszélgetni.
Fél 4-re hazaestünk, és vártuk a betegszállító autót, ami negyed 5 környékén megérkezett. A helyi Diavérumban kezeltek, és ahogy tavaly, idén is nagyon pozitív emlékekkel tértem haza.
Keddtől aztán megindult a strandolás, beütött a jó idő. A Balaton péntekre 25 fokosra melegedett, én pedig azt sem tudtam, hogy hogyan lubickoljak.
Szerdán konkrétan pecsenyekacsa módjára megégtem, és egy kagyló felvágta a lábamat, szóval a strand-hatás kipipálva.
A kezeléssel ismételten minden rendben volt. Elvileg csütörtökön jöttünk volna haza, de még egy napot rá tudtunk húzni.
Délelőtt pár szuvenír-kör után ismét a parton lebzseltünk.
Tavaly nem engedték meg nekem, hogy az óriáscsúszdán leszárnyaljak. Nem értettem, értettük, hiszen a csúszdázáshoz nem kell látni. Legnagyobb örömömre az idei fiatalember is így gondolta, aki grátisz körökkel is megajándékozott.
Csúsztam normálisan, hason, fejjel lefelé: a kanyargóson, és a brutálisan gyors egyenesen. Egy órán keresztül folyamatosan: másztam, csúsztam, sikítottam, csobbantam, úsztam.
Soha nem felejtem el az érzést: repülök. Bár nem vagyok vízjegyű, de imádom a habokat, úszni is tudok (ez idén be is bizonyosodott), és nem tettem mást csak élveztem a pillanatot.
Utána Anyuval ökörködtünk rengeteget a vízben, cipeltük, dobáltuk egymást – persze sokan akkor is sültbolondnak néztek minket, de sebaj.
5-kor aerobik kezdődött a homokos részen, és a zene elhallatszott hozzánk. Én pedig nekiálltam táncolni, ugrálni –jól érezni magam. Az emberek egy része borzasztóan merev volt, de most akadtak páran, akik értették, hogy mennyire összesimult a zene, a Balatonnal, a fákat cirógató széllel, és az érzéssel: hurrá, nyaralunk!
Az utolsó napunkon is süttettük magunkat, szerencsésen le is égtünk, hólyagosra, de minden másodpercéért megérte.
Az este fél 8-kor induló vonattal jöttünk haza, és úgy éreztem: maradni akarok…. Mert lélekben nagyon közel áll hozzám az a mentalitás, amivel találkoztam.
A pozitív példák sora pedig végtelen, most mégis, a teljesség igénye nélkül (mert tényleg annyi jó dolog ért minket) párat megemlítek:
A Hardi büfé már tavaly is bebizonyította, hogy a mi helyünk. A városi strandon található ez a parti gyöngyszem, amely családi vállalkozásként dübörög.
A feleség ismertető jegye, hogy mindig, mindenkivel, minden körülmények között kedves, mosolygós. A hangja egy kis tündéré. A férj ugyanúgy mérhetetlenül segítőkész, figyelmes. Lilinek nem kellett kérni a vizet. Alapban hozták.
Ráadásul hű társam, ahogyan tavaly, idén is kapott egy nagy doboz finomságot: rizs, és pörkölt kombinációját. Olyan gusztusos volt, hogy még én is rákívántam.
Az ételek finomak voltak, a kiszolgálás gyors, és soha nem tudtunk úgy menni, hogy egy-egy kedves szót ne kaptunk volna.
Csak egy pici szelete az odaadásnak: nagyon szerettem volna hekket enni, de a halban rengeteg a foszfor, és vesebetegként erre oda kell figyelnem. Megkérdeztük, hogy mekkora a legkisebb darab. Pár perc válogatás után egy közel 30 dekás bizonyult a legapróbbnak. Sajnos ez így is soknak számított, így nem vettük meg, de ez egy pillanatig sem okozott gondot, problémát.
A mosolygás, a finom ételek, a kedves kiszolgálás idén is a Hardi büfét tette meg (nálunk, és szerintem még sokaknál) Keszthely legjobb strand ételstandjának.
A kis vasút a balatoni főváros egyik zakatolós gyémántja. Igaz nem síneken, hanem kerekeken gurul, de az egész jármű kialakítása határozottan vonatszerű.
A belső terében fapadokra lehet leülni, az ajtók helyén pedig lánc zárja el az utat. Ezt a kis gépet szemeltük ki Anyuval, ugyanis minden nap járta a várost, rótta az utcákat.
Kedden felhívtam az információs telefonszámot, ahol azt a tájékoztatást kaptam, hogy este nyolckor indul az utolsó járat. Úgy gondoltuk, hogy a naplementében fürdőző táj lenyűgöző lesz, így nyolckor a kastélynál strázsáltunk, és vártuk, hogy bebrümmögjön a megállóba. Picit még rohannunk is kellett utána, de végre az ajtaja előtt álltunk.
Lelkesedésünk rögtön alábbhagyott, amikor kiderült, hogy félreinformáltak: nyolcig közlekedik a kis sihuhu, tehát aznap már sehová sem ment.
Az úriember, aki vezette álmaink tárgyát láthatta rajtunk az elkeseredést, mert felszállhattunk, és életünk egyik legszebb élményét ajándékozta nekünk: csak mi utaztunk a kis vasúton.
És csak nevettünk, nevettünk, élveztük a perceket, és azóta is nagy-nagy hálával gondolunk a kedves „mozdonyvezetőre”, aki a saját idejéből áldozott azért, hogy nekünk boldog pillanatokat szerezzen.
A piac felé szinte minden nap elsétáltunk, mégis csak csütörtökön fedeztünk fel egy kincses szigetet: egy végtelenül kedves hölgy mézet árult, ráadásképp nem is akármilyeneket: gesztenyét, akácot, vegyeset, és más különlegességeket.
A mézek kis üvegekben kaptak helyet, és harmóniában, kreatívan összerakott kis csomagokban várták a vevőket, akik jöttek is. Egy másik tégelyben dió, és mogyoró úszott az arany-folyóban. Utóbbiból rögtön vettünk egyet, de itthon azóta is „nézegetjük”, mert félünk megkezdeni… Ugyanis érzésünk szerint ez az a fajta mennyei eledel, ami két perc alatt eltüntethető.
Judit szakértelme simogatta a lelkünket: megtudhattunk mindent a mézekről, a méhészkedésről, a különböző fajtákról. Kedves odaadása pénteken is visszavonzott minket, és biztosan tudjuk, hogyha lesz alkalmunk eljutni újra Keszthelyre, akkor a mézédes pillanatokért meglátogatjuk ezt a kézműves standot.
Annyira sok mindenről, és mindenkiről tudnék még beszélni. Az olasz fagyizóról a parton, ahol nem húzták le a fagyit a kanálról, ahol 10 féle diabetikus választanivaló állt a rendelkezésemre, ráadásképp annyira finomak voltak, hogy egy percig sem éreztem lemondásnak. A gyógyszertáros hölgyekről, akik türelmes kiszolgálásukkal kihúztak engem a csávából, amellett mindig nagy szeretettel fogadtak minket. A bazársoron lévő kézi készítésű szuveníreket áruló boltocskáról, ahol mindent megtaláltunk, amit kerestünk, és még barátságot is kaptunk cserébe. A városi strandról, ahol ismerősként fogadtak minket, ahol Lili is nagybetűs tiszteletet kapott, és ahol picit ő is megmártózhatott a Magyar Tengerben.
Az emberek (nagy részének) pozitív hozzáállása, mediterrán mentalitása egyszerűen azt éreztette velem: itthon vagyok. Amikor Lili a hőségben a főtéren belefeküdt a szökőkútba nem megvető tekinteteket kaptunk, hanem nevető arcok vettek minket körül, fotózták a víz fergetegben hasaló kutyámat, és örültek. Hogy minek? Talán az életüknek, a napsütésnek, vagy, hogy láthatnak egy fehér ebet, aki hasmosósat játszik a fő szökőkútnál. Nem tudom.
Mindenesetre, akikkel találkoztunk nem ismerték a merevséget, nem néztek hülyének, hogyha táncolni kezdtem a vízben, vagy esőben sétáltam a főtéren. Ők leálltak beszélgetni, közvetlenek voltak, és ez a miliő az, ahol úgy éreztem: helyben vagyok.
Tavaly nem hittem volna, hogy így élem meg az idei évet. A betegségem pallosa mindig ott lebeg valahol a fejem felett, láthatatlanul. Néha elfeledkezem róla, sőt többnyire így igyekszem hozzáállni. De akadnak napok, amikor szinte súrolja a nyakamat, borzolja a hátamat a tudat.
Most mégis hét csodálatos nap után itt ülök, és pötyögöm ezeket a sorokat. A lelkem tele élményekkel, vágyakkal, és hálával. Mérhetetlenül sok hálával!
Köszönöm mindazoknak, akik segítettek Nekünk abban, hogy mindezt meg, és átélhettük!
Amikor az ember több szempontból is hátrányos helyzetben van, akkor válik igazán érdekessé egy új város, és az ott lakók megismerése. Vajon, hogy állnak hozzám? Hogy kezelik a vakságomat? Megbámulják a kezemet? Rámernek kérdezni a söntre? Vagy elfordulnak, tudomást se véve rólam?
Keszthely csillagos ötösre vizsgázott. Nem volt lényeg, hogy beteg vagyok-e vagy sem, hogy fehérbot van a kezemben, vagy bármi más.
Persze a turisták Anyut rendszeresen normáltalannak nézték, hiszen miközben én a vízben ugráltam, ő néha bekiabált nekem, hogy tudjam, milyen irányba forduljak. Volt, aki nem tudta értelmezni a helyzetet, Lilit mentősnek, engem hülyének gondolt, Anyut meg egyszerűen csak bolondnak. (tisztelet a kivételnek)
A csúszdánál ügyelő fiatalember csak egy dolgot kérdezett Anyukámtól, miközben én fejjel lefelé, hason (sikítozva) száguldottam a víz felé:
„De mi lenne, ha ő egészséges lenne? Ha így is, ilyeneket csinál?”
A kérdés helyes, de válaszolni nem tudok rá. Egy, azonban biztos: élni érzéssel kell. Merni kell néha nagyon gyereknek lenni, lubickolni, ugrabugrálni. Merni kell felmászni a falakra, kiülni a tetejükre. És utóbbi esetében nem csak a fizikai akadályokról beszélek, hanem az életünkben előttünk felsorakozó, kézzel meg nem fogható falakról.
Meg kell próbálnunk megmászni őket, átlépni a korlátainkat, és mosolyogva élni.
Nem tudhatom, mit hoz a jövő, de egy biztos: soha nem felejtem el ezt a pár napot, a Balatont, a hullámzó kékséget, a tiszta víz illatú levegőt, és a várost, ahol tárt karokkal fogadtak minket.
Köszönöm Keszthely!
