Július 29. A múltban ez a dátum egyszerre jelentett gyászt, fájdalmat, töviskoszorús emlékezést. Mert 2005. július 29-én Apu felöltötte angyalszárnyait, és itt hagyott minket. Így ezen a napon minden éven a kínzó űr sajgása, a szomorúság, a hiány ködje borult ránk, elűzhetetlenül. Most mégis felragyogott az ég. 2014. július 29. a csoda, a meglepetés, az öröm dátuma. Fordult a sors.
Amikor leülök írni sohasem akadok el. A szavak előtörnek belőlem, hogy aztán a papíron betű-rengeteget alkossanak, tele titokkal, élménnyel. Most mégis sokáig doboltam a klaviatúrámon, mert határozottan úgy éreztem, nem tudom megfogalmazni lelkem örömtüzének üzenetét. Olyan elmondhatatlan boldogság társult mellém, ami a torkomba költöztette vadul dobogó szívemet, és állandó remegésre bíztatta kezemet, lábamat.
Minden hétfőn este kezdődött. Hivatalosan. Számomra. Valójában hetek óta ment a szervezkedés, ügyesen a hátam mögött. Anyu, a barátaim, mindenki beavatottként rakosgatta a dominókat azért, hogy végül minden összeálljon. Én pedig „tudatlanságban” bóklásztam az élet mezején, mit sem sejtve a fejem fölött gyűlő könnyesőt fakasztó öröm-felhőkről.
Hétfőn este vigyázz fekvésben feszítettem a dialízisen, amikor vizitkor megtudtam, hogy másnap be kell mennem testvíz mérésre. Picit furcsálltam a dolgot, de mivel a biológia szeretete mindenhova elkísér némi kíváncsisággal vártam a másnapot.
Kedden (július 29) háromnegyed hatra kellett beérnünk a művesére. Most Lili is velünk tartott. Kocsival pillanatok alatt odaértünk. Az egyik kedvenc számomat bőgettem a verdában, amikor Anyu lekapcsolta a gyújtást, és kiszállás után egy nagy „hello”-val üdvözölt valakit. De kit? Kiderült, hogy senkit, csak úgy köszöngetett. Hát jó, gondoltam. Anyu is lehet annyira szeleburdi, mint én.
Az ajtón besuhanva a Főnővér, és Kovács főorvos fogadtak minket, majd beültünk az egyik terembe, várakozni, hiszen a vizsgálatot végző nővér a szabadságát hagyta ott az én testvíz értékeim miatt.
Az ezután következő órák picit összefolynak előttem. A doktor szólt, hogy mehetünk. Kiléptünk az aulába, és pár pillanat után Dr. Schneider Károly szólított meg. Lemerevedtem. Most akkor hol is vagyok? Győrben, vagy Szombathelyen? Vagy mi történik? Vagy most újraálmodom a RenBikeTour eseményeit, hiszen akkor találkoztunk utoljára.
Ahogy füleltem észleltem, hogy viszonylag sokan vagyunk, amire már tényleg nem tudtam mit mondani. Mindenki az én mérlegelésemre kíváncsi? Engem is érdekel a saját súlyom, na de ennyire?
A doktorúr beszéde egyszerre mindent hihetetlenné tett. Nem akartam felfogni, amit hallottam. Először csak a kezem remegett, aztán a lábam kezdett önkéntelen táncba. Nem voltam abban biztos, hogy kibírom állva, de végül sikerült, bár igaz, az örömkönnyeket nem tudtam visszatartani.
Az első fantasztikus hír, hogy írhatok egy két oldalas cikket a balatoni túráról, amely aztán egy neves nephrologiai szaklapban fog helyet kapni. Olyan emberek művei mellé kerül be az én kis megemlékezésem, akik sokat tettek, tesznek a vesebetegekért.
Már ekkor is úgy éreztem magam, mintha álmodnék, de amikor megkaptam a meglepetés második részét azt kívántam, hogy csípjen meg valaki, mert ez nem lehet igaz, ez egyszerűen nem lehet a valóság. Egy új tandem! Egy gyönyörű, csodaszép, full extrás bicikli. És az enyém. Végem volt. Folytak a könnyeim, egyik kezemben az emléklapot szorongattam, a másikkal a bicikli nyergét simogattam, és csak azt ismételgettem: ez nem lehet igaz, nem lehet igaz….
De igaz volt! A RenBikeTour csapatától megkaptam életem egyik legnagyobb álmát. Pingi, aki az egész túra megálmodója saját kezűleg rakta össze a bringát, ami tényleg maga lett a csoda.
Győrből eljött még két nővér is, akik nagyon kedvesek a szívemnek, hiszen a balatoni körbetekerés után megkerestük egymást az interneten, és azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Egyszerűen folyamatosan a sírás, a nevetés hullámai borzolták a tarkómat.
Gábor, akivel a Velencei-tónál, és a Balatonon is együtt teljesítettünk rögtön kipróbálást követelt.
http://www.youtube.com/watch?v=lDWTckSX_JE&feature=share
Erre én is nagyon vágytam, de annyira remegett a lábam, hogy attól tartottam nem találom meg a pedálokat sem.
A félelmem alaptalannak bizonyult. A vendégsereg (akik között ott voltak a barátaim, a média képviselői, orvosok, és nővérek egyaránt) hujjogva indított minket utunkra, és ahogy egyszerre ugrottunk fel éreztem, hogy repülök.
A bicikli olyan kezes, kényelmes, hogy falni fogjuk vele a kilométereket.
Akkor csak egy kis kör várt ránk, és a beérkezésünket tapsvihar fogadta. Én meg még mindig nem akartam elhinni, miközben az arcomat csapkodta a szél, a kezemet pihentettem a kényelmes kormányon, a lábaim hajtották a tökéletes szerkezetet.
A tanulókör után bementünk az aulába, ahol állófogadás várt minket. Bár a kezem tele volt étellel-itallal semmit sem bírtam a torkomon letuszkolni, őszintén rettegtem, hogy hipp hopp jön Vukk, így csak fogtam a nyergemet, simogattam a tandemet, és nem mertem elengedni. Nem akartam egy percig sem ott hagyni, hátha köddé válik. Hátha felébredek reggel 05:28-kor, és rádöbbenek, hogy mindez csak egy álom volt.
Az első kerékre mindenki ráírta a nevét, így a legnagyobb büszkeséggel hirdetjük a világnak „RenBikeTour” – mindörökké! Az átadáskor kaptam egy emléklapot is, amelyet bekereteztettünk, s most az ágyam fölött a falon zengi életem egyik legcsodálatosabb napjának eseményeit.
A sors fordult. A mély, éveken átívelő gyászból egyszerre örömtűz lett, és éreztem Apu is velem örül…
Sokat beszélgettem, nevetgéltem, és tőlem szokatlanul sokat sírtam, de mindezt örömömben.
Mert felfoghatatlan volt, hogy a győriek ott vannak velem, hogy kaptam egy bringát, amivel nincs előttem akadály, s hogy ez a sok ember mind értem gyűlt össze.
A RenBikeTour nekem egy óriási lépés volt, a küzdés végtelen országútján. A Velencei-tónál már éreztem, hogy jó helyen vagyok, de a Balatonon akkora erőt kaptam, amiből még most is táplálkozom. És akkor, pont a RenBikeTour csapata, akiknek annyit köszönhetek, akik által vakon részt vehettem egy igazi próbatételen – engem ajándékoztak meg. Ez elképesztő….
Hét óra környékén (fogalmam sincsen, hogy hogyan hussant el odáig az idő) aztán a RenBike-osok elindultak, vissza Győrbe, és a szeretetük lángja ott maradt velem. Most is őrzöm, a szívemben.
Fél órával később mi is szedelőzködni kezdtünk, hiszen a biciklivel haza is kellett mennünk. Persze egy eléggé derék kört tettünk a városban, és már a hétvégét tervezgettük, amikor ismét mérföldeket szeretnénk magunk mögött hagyni.
A bringáról egyébként ódát lehetne írni, olyan gyönyörű. A látóknak is lélek-simogatóan szép, de nekem is minden kis recéje, ívelése maga a szabadság.
Az, hogy van rajta lámpa, váltó, fékek, kitámasztó stb. az alap. Alap? Hát eddig nem volt az, most igen. De ezen felül még egy csomagtartóm is lett, ahova tudok rejteni elemózsiát, hogy hű biciklistársam nehogy éhen halljon útközben.
Türelmetlenül várom, hogy hosszabb útra indulhassunk, bár félek tömegkarambolt fogunk okozni, mert annyira figyelnek minket az autósok. Eddig sem voltunk hétköznapiak, de most a bringa gyönyörűsége is elvarázsolja az embereket.
Varázslat. Talán ez a legjobb szó minderre. Csoda. Öröm-tűz.
A sors pedig érdekes forgatókönyv író. Eddig is sejtettem, hogy minden okkal történik. 2 éve még nem értettem miért kellett a veséimnek leállnia. De most már biztosan tudom: ez így van jól.
Mert bár dializált vagyok, de olyan barátaim vannak, akikért nap, mint nap hálát adok. Bár a söntömet szurkálják, de elkezdtem mozogni, biciklizni, kiszabadulni fizikai korlátaim rabságából, s bár egy héten háromszor centrifugálják a véremet megismerhettem olyan embereket, akik nélkül szegényebb lennék.
A RenBikeTour gyökeresen megváltoztatta az életemet, és a győri-szombathelyi összefogás valóra váltotta az álmomat.
Köszönöm! Köszönöm? Annyira keveset mondd el ez a kis szó. Annyira leegyszerűsít mindent. Elrejti az örömkönnyek arcomra rajzolt vonalait, elhallgatja az ugrabugráló sikongatásaimat, amikor kezdtem elhinni, hogy van egy új biciklim, mindezt úgy este nyolc környékén. Nem mutatja meg az érintéseket, öleléseket, és szív-szimfóniákat, amik bezengték a művese központ auláját. Pedig ezek mind jelen voltak, s vannak is, mert azóta sem tértem magamhoz. Hol sírok, hol nevetek, a boldogság tengerén hullámozva.
Köszönöm! Nem tudom vagyok-e annyira jó ember, hogy ekkora kegyet érdemeljek, de az biztos, hogy kopni fog az a gumi, szelni fogjuk az országút habjait, s szabad leszek. Olyan szabad, amilyen még talán sosem voltam: a természettel egybeolvadó, végtelen öröm-tengeren.
