Kamikáze küzdő

Vannak az életben kényes kérdések, zavarba ejtő témák. Olyan dolgok, amik elől az emberek (önvédelemből) elfutnak. Amiket, ha meghallanak inkább odébb állnak. Mert nehéz sebeket feltépni, könnyeket kicsalogatni, de időközönként kell. Kell, mert a lélek csak erősödik tőle.

Hogy milyen két német úriember árnyékában élni?

Schlect. Erdheim és Chester nagy orvostudományi lépést tettek akkor, amikor a kóromat felfedezték. Nem tudom, hogy hogyan történt, de inkább utána sem olvasok. Csak egyszer ültem le a gép elé, hogy beleássam magam a szakirodalomba, de csak boncolási jegyzőkönyveket találtam úgyhogy inkább feladtam.

Időzített bomba. Talán így lehetne a legjobban definiálni mindezt. Egy rakéta, amelynek bármikor meggyulladhat a zsinórja, és utána már nincs visszaút. S most, hogy olajat locsolgatunk a gyúlékonyra, hiszen senki sem próbál kezelni – még inkább ketyeg alattam az óra.

A látásom elvesztése is sokkos volt. Fiatal voltam, szinte még gyerek, tele álmokkal-tervekkel, reményekkel-szerelmekkel. 13 évesen kiszakadni mindabból, ami addig a mindent jelentette: kegyetlen. Begubóztam. Voltak napok, amikor csak a falak szolgáltak társaságul. Nem akartam senkit látni. Igaz, nem is tudtam volna… Aztán ez szépen lassan megoldódott. Ahogy Lili beleugatott az életembe helyére került az utolsó mozaik is. Azóta nem álmodozom a látásról, nem kattogok a miérteken, és nem sírok vissza semmit, mert szeretem a jelenem. Imádom Lilit, akire önmagamat bízom hosszú évek óta, töretlen hittel.

Hat lábon koptattuk a flasztert éveken, iskolákon, vizsgákon át. Időközben megtudtam, hogy lehet, hogy kiújult a betegségem. Akkor persze még nem sejtettem, hogy soha el sem tűnt a szervezetemből. Hogy ezt a szakemberek miért nem tudták, az rejtély, de én is naivan azt gondoltam: tiszta vagyok. Akkor nem foglalkoztam a homályos „lehet, hogy” kijelentésekkel, lesöpörtem a „rallizzunk, próbáljuk meg” kérleléseket, és mentem tovább. Nemet mondtam, felnőtt életemben talán először. Nemet a kísérleti nyúl szerepére.

Két éve, amikor leálltak a veséim haldokolva kerültem be a kórházba. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy majd jobban leszek. De nem lettem.

Bár bíztunk abban, hogy magukhoz térnek a vesék, de minden hiába volt, az ítélet elhangzott: dialízis. Örökre.

Abban az időben értették meg velünk a kórom alapjait. A lista, amely a megtámadott szerveimet tartalmazza hosszú. Van ott csont, szem, vese, agyalapi mirigy, hasi aorta – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Bennem van. Bennem van a hiba.

Bármit tehetek akkor is a tudatalattim pontosan érzékeli: a visszaszámlálás elkezdődött.

Régen struccot játszottam: bedugtam a fejem a földbe, és úgy tettem, mintha nem tudnék semmit. Jó volt. Könnyű, és gyáva.

Most bölcs strucc vagyok. Pontosan tudok mindent, ismerem a kórképet, felfogtam az esélyeimet. S ezekkel a tarsolyomban dugom be a fejemet a homokba, s igyekszem úgy élni, mintha még ezer évem lenne.

Megtanultam, hogy élvezni kell az életet. Minden percéért hálásnak kell lenni. Minden estén meg kell találni a napunkban a kincset (legyen az akár apróság, akár valami nagy dolog), és ha hiába gondolkodunk, nem lelünk semmit, akkor változtatnunk kell!

Megtanultam megbecsülni az életemet, megérteni, hogy mekkora csoda, hogy itt lehetek. Elkezdtem az önrombolást feladni: a diéta, és a mozgás mellett döntöttem. Utóbbiból szerelem, előbbiből szokás lett.

A sors úgy alakította az eddigi 26 évemet, hogy megtanultam értékelni azt, amim van, akkor, amikor el is veszíthetek mindent.

Bombán ülök, aminek megszoktam a kattanását, de néha megrémülök. Néha ömleni kezd rólam a hideg, rettegés szagú veríték. Néha rádöbbenek arra, hogy jelen pillanatban nem kezelnek, nem próbálkozunk, tehát várunk. Várunk a bummra….

Hogy bölcsebb lettem-e? Nem tudom. Egy azonban biztos: változtam. Régen simán elunatkozgattam, lógattam a lábamat. Akkor még nem legyintett meg az elmúlás szele. Akkor még oktondi szárnyasként a fenekemet tartottam az ég felé. Aztán leálltak a veséim, majdnem belehaltam a makacsságomba, alig bírtam járni az érszűkület miatt, egyszerre minden tiszta lett. De még így is további egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rádöbbenjek: alakulnom kell, míg lehet. Így elkezdtem mozogni, másképp étkezni, és élni, keresni a lehetőséget, Lilivel menni, menni, sétálni, majd megtaláltam a szerelmemet, a biciklizést. S azon kaptam magam, hogy szaladnak a hetek, és boldoggá tesz, hogy van feladatom.

Néha nagyon elfáradok, hiszen ha elmegyek tekerni, akkor kompenzálok, mert Lilit is kiviszem. Ez néha öt óra folyamatos mozgást jelent, ami a napi teendők mellett olykor picit sok. De amikor van, időm a semmire rájövök, hogy nem akarom ezt. Nem akarom a négy falat, nem akarom az unalmat, mert ehhez túl rövid az élet! Nem tudhatom a számláló mennyit mutat, s amíg még ketyeg, addig igyekszem minden pillanatot megragadni, és ÉLNI, mert bár a két német úriember kedvesen kísér mindenhová, mégis csoda mindaz, ami körülvesz.

Számvetést tartottam. Mik, kik a legfontosabbak nekem?? A családom, Lilim, a barátaim, a mozgás. A családom mindig mellettem állt, de Lilihez meg kellett vakuljak, és őszintén mondom: jó üzlet volt, megérte a szemem világát elveszteni, mert Lili nem csak a látásomat adta vissza, hanem új kapukat nyitott meg előttem. Vannak olyan barátaim, akik ezer éve kísérnek, de a többséget vagy Lilin, vagy a betegségemen keresztül ismertem meg, s mindennap hálás vagyok értük a sorsnak. Lebartelve – megérte betegnek lenni. Lehet, hogy akad, aki ezt őszintétlenségnek gondolja, de ez az igazság. Okkal történt minden velem, s bár sokat vesztettem, 26 évesen gyógyíthatatlan beteg vagyok, de annyit kaptam, amiért megérte végigjárni ezt az utat, s amiért érdemes tovább folytatni a menetelést, még ha néha nagyon göröngyös is az ösvény.

A hétköznapok hónalja folyton fojtogat, mindannyiunkat! De örüljünk, mosolyogjunk, nevessünk, legyünk együtt, menjünk, és lássunk, ne csak nézzünk, mert ezek az élet apró kincsei, amelyeket, ha megbecsülünk, gyémántokká válnak!