„Születésnap – Ti emberek ezt az ünnepet olyan nagy lelki ráhangolódással kezelitek, mintha azon az egy alkalmon múlna minden. Énekeltek, ajándékoztok, és felspannolva közlekedtek 24 órán keresztül. Szerencsére erre a rituáléra engem is rászoktattatok – igaz most én voltam az ünnepelt.
8 éves vagyok. Pfü. Kikérem magamnak, mert ezután jön az a megjegyzés a szőrös talpúaktól, hogy „oh már nem fiatal”. Na, mindenki a maga szatyrairól nyilatkozzon! Az én szemem alatt nem düledeznek évszázados táskák, úgyhogy nem kell öregíteni! Persze, nem vagyok már tejfogú 10 hetes, de az életnek ez a rendje.
Szóval szeptember legelső napján megszülettem. Borzasztóan méltatlannak érzem, hogy az iskolakezdés is ezen dátumra esik. Próbáltam kérvényekkel, beadványokkal csaholva tudatni a megfelelő szervekkel, eme förtelmet, és azonnali változtatást kérni, de sajnos a fülüket sem hegyezték rám. Egyszóval a suliba járás mély fájdalma keveredett, azzal a piros betűs ténnyel, hogy a világra jöttem! Az idei dátum persze duplán volt hálátlan, mert az iskola dili mellett még ráadásul a hétfő is beköszöntött, amikor mindenki nyűgös, álmos, és élet-undoritiszes…..
Engem ezek a dolgok, azonban nem hátráltattak, de ami még fontosabb, hogy a rajongóimat sem.
A családom – kuksi gazdám, és Mama – korán reggel énekkel, finom falatokkal, és rengeteg szeretettel köszöntöttek. Persze hajnali fél hatkor nem értékeltem annyira a danoló gesztust – eldugtam az orromat, és aludtam tovább -, de amikor rájöttem, hogy talán kaja is van a dologban, akkor mindjárt ütemet is biztosítottam a nóta mellé a csóválásommal.
8 év. Sok idő. Kiskoromra kevésbé emlékszem. Az életem, amióta csak súlya van onnantól érdekes, hogy gazdihoz kerültem. Bevallom nem tudtam mire vélni az új környezetemet.
Egyik pillanatban még a kutyaiskola gyepén botorkáltam, a következő percben meg egy brümmögő valamiben gömbölyödtem picire. Utaztunk. Amikor Mama felhozott az ölében a lakásba rögtön járni kezdett az orrom, nomeg a farkam is. De fura volt, hogy itt ilyen kemény a fű, meg az ég is fehérebb… Idővel rájöttem, hogy ez egy nagy kutyaház szerűség, és sok-sok lépcsővel később érünk ki a valódi természetbe. Legelső ajándékom egy gumicsirke volt, amit ki is végeztem – nekem ne sípoljon teli torokból. Dobtam egy pisi-kockát a parkettára, majd befaltam egy jó adag tápot. És ez így ment, hetekig.
A kiképzésemkor nagyon fájt a szívem, mert elválltam a családomtól, de idővel rájöttem, hogy nem hagynak el. Megszerettem a tréneremet, Csepelt, a helyet, ahol rádöbbentem arra: többre vagyok hivatva, mint egy egyszerű kutya.
Vakvezető. Nem értettem. Hogyha vak a vezető, akkor miért vezet? Vagy ha vezet, akkor miért vak? És egyáltalán? Aztán rájöttem… A gazdám. A lány, aki soha nem tudott pontosan a szemembe nézni. Akinek hiába kacsintottam nem reagált. Aki sokszor a fejem fölé tekintett, amikor kért tőlem valamit. A mindenem…vak. Minden egyszerre a helyére került. Szóval őt másképp kell picit kezelnem. Hiába villantom rá boci nézésemet – sikertelen leszek, de ha hideg, vizes orommal gyengéden megbököm mosolygást, és simit kapok cserébe. Az én négy tappancsom felel az ő dupla lábáért…
Nem volt könnyű megszokni, hogy az utcán nincs szaglászás, kurkászás, pisilés-kakilás-jelölés…egyszóval semmi kutyajó! Persze hamar beállt az életünk: sokat dolgoztam, amiért cserébe séta, játék járt. Jó üzlet – gondoltam.
Amikor 3 éves lettem gazdi elkezdett egyetemre járni, ahol nem voltam rest végighorkolni az előadásokat. Ott voltam mellette minden pillanatban. Még bulizni is elvitt magával. Mondhatom jó dolgom volt…
5 éves korom után feltűnt, hogy gazdi egyre csak fogy. Mindig egy húsgombócra hasonlított, aminek örültem, hiszen így az én slankságom teret kapott. De aggasztott, hogy miért látszik a csontja, miért maradunk olyan sokszor otthon, és miért alszik, fekszik annyit…
Pár hónap múlva elkezdődött addigi életem legnehezebb időszaka. A szemem fénye kórházba került. A Mama rengeteget sírt, én pedig nem értettem semmit. Gazdi ágya üres volt, hiába szagoltam meg minden nap a párnáját. Nagyim átköltöztette a fekhelyemet hozzá, és onnantól fogva az ő társa lettem.
Sokat mentünk a nagy fehér épületbe, ahol annyi érzés, és illat szállt a levegőben. De gazdi miatt mindig örömmel léptem be a szúrós szagú terembe. Igaz belebetegedtem a hiányába, de helyrejöttem.
Anya szerint akkor öregedtem meg először, igazán. Igaz, ami igaz csonttá dermedtem a tudattól, hogy szívem csücskének valami baja eshet…
A hatodik ünnepemen rengeteget jártam a művese központba, ahol egy héten háromszor négy órán át, türelmetlenül vártam, hogy gazdi kijöjjön. Nem értettem mi ez, de elfogadtam, bár az utolsó percekben miliméterenként kúsztam mind közelebb, és közelebb az ajtóhoz, ami elválasztott minket egymástól. Amikor szúrták, én elfordultam. Amikor hazaértünk sokszor volt rosszul, olyankor mellé feküdtem, és együtt aludtunk el. Féltettem. Féltem.
8 év. Négy tappancs, és két láb. Lili, és Niki. Mi. Mi ketten. Együtt.
Az egész életem arról szólt, hogy utat mutassak, hogy elhárítsam az akadályokat, és hogy biztonságot adjak. Cserébe rengeteg szeretetet, dícséretet, és családot kaptam. S bár a nyolc esztendő valóban nem kevés tudom, és érzem, hogy még sok minden lebaktatni való áll előttünk.
Azért az ajándék természetesen nem maradhatott el – a finom falatok, és a kórusmű előadásán kívül egy szuperszónikus, online, manccsal ugyan meg nem fogható, de körömkoptatásra engedélyt adó dolgot kaptam… Egy saját facebook oldalt!
Lili, a Vakk-Vagány
www.facebook.com/vakkvagany
Gazdi azt mondta, hogy elég volt a billentyűzetért folytatott harcokból, meg az egymás dolgaiba való beleugatásból… Mostantól akadályok nélkül vakkanthatom el monológjaimat, koptathatom körmeimet, és vonyíthatok az ég felé nézve.
Persze még alakítani kell az oldalam kinézetét. Anyu ugyanis bénázik a képekkel, sőt most minden ismerősét, barátját arra biztatja, hogy engem fotózzon, ami amúgy szerintem alanyi dogon jár.
Igaz sok nálam jobban körmölő ebtársam ugat az éterben, azért én elindulok a véleménynyilvánítás rögös útján.
Velem tartotok?”
Lili