Főnixi vallomás

Gondolat-örvény. Összefüggő, mégis külön is (helyt)álló töredékek. Lélek-téglák, szív-morzsák. Ti, és én. Tőlem, Nektek. A hallgatás végére pont kerül, és ismét a szavaké, mondatoké a terep.

Most az elmúlt időszakot írtam le, zanzásítva, ahogy lelkembe hasítottak a meg, és átélt képek. Szilánkok, amik tükörré álltak össze. S hamu, amelyből főnixként éledtem újjá.

Vágyom az összetartásra, a sorsközösségre. Vágyom arra, hogy fél szavakból értsük egymást. S rejtély, hogy ez miért nagy kérés? Pár üdítő kivételt ismerek, akikkel úgy tudunk beszélgetni, időt tölteni, hogy pontosan látjuk: egymás cipőjében járunk. De van, aki hallani sem akar erről. Van, aki csak néz maga elé. Van, aki eljön dialízisre, nincs egy szava sem, majd hazamegy, folytatva az évtizedes körforgást. Nekik mit mondhatnék? Azt, hogy lesz jobb? Pedig nem lesz. Azt, hogy holnap új vesét kapnak? Hogy ígérhetnék ilyet, amikor van, aki évekig nem jut új szervhez, szüksége ellenére sem. Akkor mi bíztatót mondhatnék? Hogy élünk? Hogyha előbb születünk, már mind halottak lennénk. Lehet, hogy van, akinek már ez sem biztatás. Lehet, hogy akad, aki inkább már nem élne, csak hogy ne kelljen függnie. Függnie valami olyan dologtól, ami több tényezős, köztük az emberi rész is fajsúlyosan jelen van, ami pedig semmi kiszámíthatót nem hoz.

Persze én még hiszek. Hiszek az összefogásban, de csalódtam is sokat. A naiv, mindig-mindenkiben bízó kislányból egy edzettebb lány lett. Kaptam sok pofont, vádat, rúgást olyanoktól, akiktől sosem vártam volna. Hibáztam újra, és újra óriásiakat. Olyan baklövéseket is elkövettem, amikről azt hittem, hogy soha többé nem bukkannak fel. Mégis belecsúsztam én is a nyomvonalakba. Vétettem. Elismerem. Tálcán nyújtottam oda a lelkem, üvegszilánkosan kaptam vissza. De megérte, még most is azt mondom: megérte széttépetni, mert nyertem vele sok mindent. A reményt sem adtam fel, az összefogás képe még mindig bennem ég. Ha sokan küzdünk egy célért, akkor előbb utóbb a csata el fog dőlni. Vagy így, vagy úgy.

A régóta nem írás nem az ihlet hiányából eredt. Inkább túl sok minden történt velem, és hagynom kellett, hogy letisztuljanak az események. Hatalmas hullámvasútra ültem fel, és a csúcson nem volt más dolgom, mint érezni, ahogy a hajamat borzolja a szabadság szele. De tudtam. Már akkor sejtettem, hogy hegy után völgy következik. Ebben a medencében állok most, de már kapaszkodok fel egy oromra. Még nem látom, hogy egy újabb hegység meghódítására készülök, vagy csak egy bucka áll elém, ami aztán ismét a mélybe taszít, de én azért megyek. Mert sohasem láthatjuk, hogy éppen mihez képest vagyunk magasan, vagy mélyen. De ha félünk, akkor megmérgezzük minden pozitív pillanatunkat. Nem szabad rettegésre fecsérelni a perceket, amiket nevetéssel is tölthetünk.

Sokan kérdezik, hogy miért igyekszem több, és több dolgot csinálni, szinte betöltve minden másodpercemet? Egyszerű a válasz. Mert élek. Ez az eufória a zsigeremig hatol, és tudom, minden dobbanással érzem, hogy ki kell használnom azt, hogy lélegzem, hogy itt lehetek, mert ez az a kincs, amit ha megbecsülünk gyémántot nyerünk.

Hogy mi változott bennem a nyáron?

Sok minden. Közel 30 kilóval lettem könnyebb, ami az esztétikai szempontokon kívül más, lelki vonulatot is hordozott magában. Elkezdtem küzdeni. Önmagammal. A fájdalommal. Ez már az elején is érdekes csatának ígérkezett, ahol vérre megy a balhé. A biciklizés mindent megadott nekem, amire vágytam. A természet lágy ölén vívhattam az érszűkületemmel. És tettem ezt fél ezer kilométeren keresztül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy még, még, még menni akarok. Egy kedves barátomon keresztül megismertem egy helyi konditerem légkörét. Hogy ez mekkora ajándék, akkor még nem is sejtettem. Spinning volt a kitűzött cél, mivel se pénzem, se helyem nem lett volna szobabiciklire, vagy a vágyott futópadra. A lehetőség egyszerre adva lett, és az oda vezető útról is eltűntek az akadályok. Elkezdtünk járni. Édes halál. Ez jut eszembe mindig. Imádom! Imádom, mert 45 percben szembesülök önnön gyengeségeimmel. Amikor összerándulok annyira kínoz a görcs, akkor az elme egy olyan, eddig ismeretlen területére lépek, ami mindent csodálatossá tesz. Fájdalom felettiség – talán így írható le. Amikor érzem, hogy szétszakadok, de csinálom tovább, mert bírom. Érzem az izmaimat, amiket régen nem. És alkalomról alkalomra egyre erősebb vagyok. Néha kibillenek, néha belehalok, és mindig győztesen szállok le a bicikliről. Mert ugyan, akik egészségesek százszor ügyesebben, keményebben csinálják, mint én, de nekem már önmagában egy diadal az, hogy felülök, teperek, és végigbírom a háromnegyed órát, élvezve minden izzadtságos, kínnal fűszerezett pillanatát.

Beleszerettem a mozgásba. Függővé váltam, és gyakorlatilag ezzel saját magamat taszítottam a jelenlegi örvénylő völgytengerbe.

Amikor elkezdünk függeni valamitől kiszolgáltatottá válunk. Szükségünk van arra a dologra, és ha nem tudjuk elérni, akkor csalódunk, saját magunkban is. Velem is ez történt, megspékelve azzal, hogy vakságom miatt vált pár dolog elérhetetlenné. Mert, ha látnék, akkor nem lenne biciklizést kizáró ok az, hogy nincs, aki ráérne eljönni velem. Ha nem lennék vak, akkor Lilit egyedül is el tudnám vinni világkörüli túrákra, mert nem lenne probléma, hogy nincs társam, aki figyelné a kópé ebemet. De én vak vagyok, nem látok, s így hirtelen kelepcébe kerültem. Mondhatná bárki, hogy nekem ez nem nagy kihívás, de úgy tűnt picit belerokkanok az egészbe. Mert nagy nehezen, 26 évesen megtaláltam magam, megleltem az utamat, és nem járhattam rajta úgy, ahogyan én szeretnék. Persze tudtam akkor is, és tudom most is, hogy mindez azért volt, hogy tanuljak. Tanuljak meglátni, megérezni, megszervezni dolgokat. És megtanuljam egy életre mit érnek az igazi barátok. Mert az ő segítségükkel lépdeltem ki a börtönöm rácsaiból. Felkaroltak, leporolták a nadrágomat, amit összevéreztem az esésnél, és tovább rángattak. Új utak, más megoldások. A lényeg, hogy menni kell, csinálni, amíg csak lehet. Nehéz kereszt volt, de megszoktam a vágást, és talán megtanultam a viselését. Ugyanis a keresztünket büszkeséggel kell hordanunk. Büszkeséggel, és csendesen.

Az egészségem, ami gyakorlatilag nincs késhegyen táncol. Itt helyben semmi nem történt velem, így hoztam egy nagyon nehéz döntést. Tovább indulok. Más városok, más orvosok. Most Budapest tűnik a helynek, ahol pontot, vagy felkiáltójelet tehetnek az ügyem végére. Lehet, hogy kezeléseket kell kapnom, igen. Lehet, hogy nincs reményem, s csak a lassú terjeszkedésben bízhatok, igen. Egy, azonban talán biztos: válaszokat kapok, életre-halálra.

Vesztettem el az elmúlt hónapokban nagy reményeket, pályázatokat. Hagytam magam mögött fájó emlékeket. Egy, azonban kitartott mellettem: bár nem vagyok díjnyertes író, világhírű blogger, vagy igazi „brand építő”, de azt hiszem az az út az enyém, hogy reményt nyújtsak. Ha csak egy embernek is könnyebb lesz azáltal, hogy megmutatom a saját kínlódásaim végeláthatatlan sorát, akkor legyen. Legyen így!

Mert nekem erő, ha velem vagytok. Nekem erő, ha olvastok. Mert eddig Horváth Niki voltam, de most már Vak-Vagany vagyok, s amíg lesz akár csak egy ember is, aki elolvassa, amit írok, amíg lesz akár csak egy valaki, aki még hisz a mosoly, kitartás erejében, addig írok. Írok kitüntetés, világhír, és minden nélkül.

Mert bár nehéz időszak áll előttem, nagy döntések, áldozatok, de tudom, hogy semmi sincs véletlenül.

Remélem Ti is velem tartotok!