Az elfogadásnak (legyen az esemény, érzelem, érzet, vagy más) különböző szakaszai vannak. Elsőként jön a merev elzárkózás, amit testvérként ölel magához a passzív, majd aktív lázadás. A beletörődés nehezen, rengeteg idő elteltével csendesen lopózik be a háború sújtotta lélekbe. A fájdalmat elfogadni kegyetlenül embert, időt, energiát próbáló feladat. De szembeszállni vele? – Szinte őrültség.
A fogyókúrám kialakításában csak a saját tapasztalataimra alapozhattam, mivel egy, előre megírt diéta sem vált be. Így olvastam, tanulmányoztam, és alkalmaztam. Persze az alapokhoz nem kellett nagy kreativitás: cukor, szén-hidrát stop. Még emlékszem arra, amikor megettem az utolsó fél zacskó nápolyit, ami otthon volt, könnyes szemmel hüppögve pár morzsa felett. Hát igen, felesleges tagadnom, szenvedtem rendesen. Igaz hagytam magamnak kiskapukat, mert úgy gondoltam, hogy „éheztetéssel” csak egy kiadós búzabálásig jutok. Így néha megettem egy kiflit, sőt egyszer egy doboz mézeskalácsot is. De a folyamat elindult.
Azon a nyáron ismerkedtem meg közelebbről a futással, de hamar egyértelművé vált, hogy ez a mozgás legnehezebb útja, mert az érszűkület okozta görcs gyakorlatilag kihúzza a lábam alól a talajt, minden kitartásom ellenére is. A biciklizéshez vezető ösvény ezen a felfedezésen alapult, illetve nem kevés kínlódáson, már ami az akkori tandem „kerékre” állítását illette. Abban az évben még nem mertem bevállalni a RenBikeTourt. Utólag bánom, de pontosan tudom, hogy olyan túlsúllyal nem bírtam volna, így viszont az idei élmény maga volt a katarzis.
A mérleg egyre kevésbé akart kiakadni alattam, s én is mind többet mozogtam. A séták rendszeresek lettek, miközben a távot növeltük. Rájöttem, hogy otthon is mocorognom kell ahhoz, hogy még eredményesebb legyek. Így bármennyire nevetséges (szegény ember vízzel főz esete) elkezdtem a konyhapultba kapaszkodva, helyben futni. Móka ide, kacagás oda eléggé leterhelt ez is, és éreztem, hogy feszítem a húromat, viszont mintha többet bírnék…
Az életmódváltásomnak lettek ökölszabályai. Például bűnözni szabad, sőt kell is. Vagy pogácsát, vagy csokit, amit szeretek, mert így tartható volt a sok szabály. A fagyi nyáron, vagy a sütemény karácsonykor, esetleg a rétes karnevál idején nem elérhetetlen délibábként tetszelgett. De ezeket az alkalmakat leszámítva, kis kihágásokkal tartottam magamat a tervhez. Mínusz tíz kiló.
A célok pedig lassan közeledtek. A tizedik kilóm óriási öröm volt, bizonyíték önmagamnak is, hogy meg tudom csinálni. A tizenötödik fölös súly ugrabugrálásra késztetett, a huszonötödik pedig táncra, az ajtóban, este, kezelés után.
Egyre többet követeltem önmagamtól, már ami a mozgást illeti. A futás mellett az ugrabugrálást is belevettem a repertoárba, és egyre sűrűbbek, hosszabbak lettek a séták, biciklizések, sőt a túrák is. Az egyik teljesítmény túrám (ami ugyan csak 5 km volt, de a Kálvária megmászása miatt heroikus emlék marad) utolért a természet magával ragadó szelleme.
Hogy fájt-e a lábam? Kegyetlenül, és ez így van, a mai napig. Viszont az állóképességem rohamos javulásnak indult, s mint nem olyan rég megtudtam: orvosilag is alátámasztott, hogy menni, csinálni, gyűrni, erőltetni kell. Én ezt tettem.
Most pedig, 2014-ben túl vagyok életem első Balaton körbetekerésén, ahol a hatalmas élményen kívül barátokat is kaptam a sorstól. Eljutottam egy konditerembe, ahol beleszerettem a spinningbe. És végül a harmincadik kilóm után már az fáj, ha nem mehetek heti háromszor edzeni. Lételememmé vált, hogy mozogjak, s a fájdalom felettiséget is megismertem. Ez az a lelki állapot, amikor annyira kínoz a görcs, hogy magam mögött tudom hagyni, mert egy pillanatig azt érzem, hogy képes vagyok rá. És ez a halvány sugallat olyan löketet ad, aminek hála folyamatosan tágítom tűréshatárom vonalát. Néha picit őrült módon.
Sokan kérdezték már tőlem, hogy nem sok-e ez így? Hogy nem kellene esetleg többet pihennem, picit „lenyugodnom”? És én ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy az a tény, hogy itt lehetek a Földön, akkora eufória, hogy csak egy dologgal ünnepelhetem meg, ha élek, s ha mindent megteszek azért, hogy még élhessek.
