A versenyzés szelleme sohasem érintett meg. No, nem azért, mert nem tisztelem a harc intelligens, fejlesztő formáját. Egyszerűen nem rendelkezem olyan képességekkel, amik a megmérettetés oltárán feláldozhatóak. Persze feladós típus sem vagyok, azt az énemet, már ősrégen elvesztettem. Az én utam picit extrém, ez tény. Háború, önmagammal. Ez egy olyan abszurd viadal, ahol soha sincs nyertes. Egy olyan boksz, ahol önnön korlátaimat kell legyőznöm. Ahol csupán csak csatákat nyerek, de bízom a háború diadalában is.
Múlt héten szombaton, Mikulás híres-neves, gyermekek körében tömeges csizma suvickolást kiváltó napján valami történt. Egy kis megmozdulás, no nem a süteményes tányér irányába otthon. „Dobogtasd, hogy doboghasson – Lépcsőzz az életedért” címmel megrendeztük több földre szállt Angyal hathatós segítségével az első (és remélhetőleg nem az utolsó) Nagyszakállú lépcsőzést, szülővárosomban, Szombathelyen. Sokan asszociáltak lépcsőfutásra, de a jelenlévők önmagukkal kellett, hogy megküzdjenek. Ki-ki különbözőképpen próbálta lebirkózni belső korlátőrzőit: akadt, akinek négy emelet is küszöb-ugrást jelentett, de ennek a tízszeres teljesítése mellé is pipa került a nap végére.
Amikor kitaláltam ezt a kis programot arra gondoltam, hogy meg kellene mozdítani az emberiség súlyosan lusta hátsóját, és picit mozgékonyabbá tenni. Egy nyüzüge fecske nem csinál nyarat, de attól még reménykedhet abban, hogy valójában nincs is hideg – csak úgy érezni. Egy szó, mint száz arra vállalkoztunk, mi a résztvevők, hogy felhívjuk a figyelmet a mozgás fontosságára. Arra, hogy a szívünk nem csak azért van, hogy a tévé előtt ülve ritmust doboljon nekünk. Magunk mögött kell hagynunk a komfortzónánkat néha, hogy aztán tovább fejlődhessünk.
A 14 emeletes panel volt az álmom, de sajnos biztonsági okokból ez nem jöhetett létre. Hála az almamáteremnek a helyszín a Savaria Egyetemi Központ D épülete lett, amely teljes terjedelmében, négy emelet magasságba várta a dobogtatni vágyókat.
A részvétel feltétele valami piros ruhanemű felráncigálása volt, a Télapó tiszteletére. A megjelentek mandarinnal, aszalt gyümölccsel,és teával tölthették fel, kimerült raktáraikat – az egészségesség jegyében búcsút intettünk arra a két órára a kakaómasszás „csoki” Mikulásoknak.
http://vaol.hu/szombathely/a-vak-niki-otszor-futott-fel-a-negyedikre-1664752
Délután kettőkor kezdtünk. Két vesebeteg-társam is eljött, aminek külön örültem, hiszen képviseltette magát az élet összes „minősége”: az egészséges, és a beteg. Megmutattuk a világnak, hogy a mozgás nem kor, állapot, nem stb. kérdése, sokkal inkább egy elhatározás szükséges hozzá.
Negyven emeletet tettem meg a nap végére, pár társammal egyetemben, s úgy érzem ezzel ismét egy KO-t vittem be, az ön(h)arcterembe. A korlátok tágítása sikeresen,csapatosan, vidáman megtörtént.
Ihattunk volna forralt bort is, miközben épp egy falat lángost próbálunk lenyelni, de ehelyett a kimozdulást választottuk. Szerintem helyesen.
A vágyam, hogy hagyományteremtőkké avanzsálhassunk, azaz, hogy a „Dobogtasd, hogy doboghasson – Lépcsőzz az életedért” 2015-ben is hirdesse: együtt, aktívan, mosollyal az arcunkon minden könnyebb!
