Esély, vagy elutasítás?

Kapcsolataink behálózzák életünket, helyesen. Barátságok, ismerősök, tisztázatlan viszonyok, néha iszonyok. Ha tetszik, ha nem, ilyenek a hétköznapok. A kötelékek, azonban fontosak. Olyanok, mint a fák gyökerei, megingathatatlanná tesznek. Ha a cérna mégis elszakadna, vajon mi mellett döntenénk?

A változáshoz nem kellenek évtizedek. Nincs szükség nagy horderejű eseményekre. Ahogy a kagylók a homokszemeket dolgozzák gyönggyé, úgy az apróságok csiszolnak minket mind másabbá.

A kapcsolataink szívünk részei. Kitörölhetetlen módon vannak jelen életünkben. De nem minden esetben tartanak ki mellettünk. Van, hogy egy sziklának vélt kő elhasad, meghasad, s minden megszakad. A miérteket felesleges felsorakoztatni, mert oly sok minden okozhat zúzódást, törést a lelkünkben.

A kérdés csak annyi, hogy ezek után hagyjuk belépni mindennapunk porondjára az esélyt, a lehetőséget, vagy az elutasítás oltja le végleg a remény fényeit?

Az elkövetett hibák, mint elszáradt levelek a faágakon úgy lógnak rajtunk. Kikerülhetetlenek. S talán így van ez jól. Talán épp így tévedünk rá a helyes útra. Talán el kell esnünk ahhoz, hogy új emberként tápászkodhassunk fel.

Az esély olyan, mint a kókuszdió. A héja kegyetlenül kemény, és ha nem megfelelő eszközzel fogunk neki a „megfejtésének”, akkor biztosan beletörünk. Viszont, ha a türelem, megbocsátás szikéjének vékony, ám annál élesebb pengéjét hívjuk segítségül, a burok végül kinyílik, s vár minket a jutalom.

Amikor lépünk egyet a másik felé, akkor a falat, amelyet a kölcsönösen elkövetett hibák építettek, puszta kézzel kezdjük szétszedni. Ez fájdalmas, és bizalom kell hozzá. Hinni kell, hogy ezek a kövek egyikünkre sem esnek rá. Hogy mind a ketten sértetlenül maradunk, s hogy végül tiszta lappal indulhatunk.

Van olyan, hogy egy hasonló találkozás a tisztázást követően ponttal zárul. A mondatok végére kisatírozhatatlan jel kerül, de a lényeg, hogy lezárul, közös elhatározás után. De néha előfordul az, a glóbuszt rengető csoda, hogy tovább folytatódik az út, ami valahol megszakadt. Tovább kanyarog a flaszter, tisztán, tündöklőn, új reményt adva. A nagy találkozások, az újra egymásra találások ösvénye ez. Amelyen végighaladni, szinte felbecsülhetetlen kegy.

Egyet tudok, a csoda, amit életnek hívunk túl rövid ahhoz, hogy bezárjuk a kapunkat, és nemet kiabálva a világnak elutasítsunk mindenkit, ok, magyarázat nélkül, megmásíthatatlanul. A nyitás sérüléssel, fájdalommal jár, de hiszem, hogy megéri. Mert hiszem, hogy változunk, s van miért új esélyt kérnünk, kapnunk.