Mert te mindig mosolyogsz – mondják ismerősök, ismeretlenek, amikor az utcán összefutunk. Persze azonnal vigyorra görbülnek az ajkaim, mert alapvetően tényleg jellemző rám a somolygás, de azt hiszem az igazságot az őszinteség hordozza. Olykor ki kell mutatnunk a negatívabb érzéseinket, a törékenységünket, hogy nem vagyunk szupermenek, sokkal inkább emberek tele félelmekkel, kétségekkel, fájdalmakkal, és erővel. Rengeteg erővel.
A félelem karöltve jár velem a hétköznapjaimban. Sokszor szorít magához, amikor úgy érzem, szinte megfulladok. Az állapotom annyira cseppfolyós, annyira változó „textúrájú”, hogy sokszor kicsúszik a kezeim közül. Hol a közérzetem rúg belém egyet, hogy érezzem a törődést, hol a fisztulám rendetlenkedik, hol önmagammal, az állóképességemmel akadnak vélt, vagy valós problémáim. Ilyenkor nem tagadom, hogy félek. A mellkasom, a gyomrom ping-pong labdává zsugorodik, a kezem jégcsaphoz kezd hasonlítani, és az agyam pörög, vetíti a lehetséges képeket.
Tény, hogy hamar Urrá leszek ezeken a „búrohamokon”, mert pontosan tudom, hogy hosszútávon sehova sem vezetnek. De néha igenis mernünk kell farkasszemet nézni a sorsunkkal. Nehéz lesz, de utána könnyebbé válik a pakkunk.
A könnycseppek folyamatos morzsolgatása sem az én asztalom, ettől függetlenül olykor nálam is eltörik a mécses. Örömömben, meghatottságomban könnyedén úsztatja szemeimet a sós tenger, de vannak napok, amikor a betetőzött kétségbeesés, a jövő kilátástalansága, s habként a jelen csalódásai, félelmei megrázzák a könnyfát, ahonnan aztán óriási cseppekben kezd ömleni az áldás. Utána könnyebb, ez kétségtelen. De ennek is csak akkor van ereje, ha időben jön. Ha minden nap bekuporodnék a sarokba, önsajnálatba fojtva gondolataimat, és apró könnymorzsákkal paníroznám be magam, nos egyszerűen nem élnék. Nem látnám azt a sok motiváló szépséget, amik nem engedik, hogy összeroskadjak. S tudom, ez mindannyiunknál így van. Látjuk a csodákat.
A fizikai, lelki fájdalom a nyomomban jár, lemoshatatlanul. Néha észreveszik a barátaim is. Ha szótlanabb vagyok, ha inkább csak hallgatok. Igen, akkor épp birkózom, hol a testi, hol a belső kínjaimmal. Általában ilyenkor tényleg elcsendesedek, mert terhelni senkit sem szeretnék a nyűgjeimmel, s próbálom halk határozottsággal leküzdeni őket. Néha sikertelenül. Mindennapos ez. Hol az érszűkület miatt érzem azt, hogy összeesem, hol a kezem akar leszakadni, néha a fejem játszik zsibongósat, s van, hogy a lelki terhek élei használnak tűpárnának. De ki ne járná ugyanezt az utat? Hányszor fáj a szemünk, fejünk, lábunk, hátunk, vállunk, a bensőnk… Van, hogy minden nap. De sosem szabad elfelejtenünk, hogy amíg érezzük a fájdalmat, addig biztosak lehetünk abban, hogy élünk!
A gyermeki lét hihetetlen tisztasága valahogy folyton hatalmába kerít. Ha egy hinta mellett megyek el, egészen biztos, hogy megpróbálok beleülni. Ducibb koromban így sikerült beleszorulnom, a játékszerbe. A hó imádata, vagy az esőben való éneklés mind-mind részei annak a gyermeknek, aki bennem él. Mondhatja bárki, hogy ez gyermeteg, beteg dolog, és fel kellene nőnöm. Szerintem meg a nagy titok, valahol az apróságokban rejlik. Az örömük, ami körbefonja a kis eseményeket is, a hitük, amely sziklaszilárdan kitart a reménytelen helyzetek viharában, a küzdésük, amely nem ismer észszerű határokat. Mernünk kell gyermeknek lennünk, s ha úgy érezzük, az évek lelket őrlő pillanatai mélyre temették ezt a kincset, csak hinnünk kell abban, hogy újra felszínre törhet bennünk, ha hagyjuk.
A MOSOLY-KÜZDÉS a kijelölt út számomra, ez egészen biztos. Gyermeki lelkesedéssel, olykor könnyeket hullatva menetelek, és hiszek abban, hogy nem az az erős, aki eltitkolja énje másik felét, hanem az a valódi harcos, aki felfedi gyengeségeit is.
