Pozitív vízió

Ahhoz, hogy a magaslatokról felemelt fejjel tudjunk előre tekinteni, ismernünk kell a mélységeket is. A szakadékokat, a völgyeket, a rejtett kátyúkat csontig hatolóan kell megtapasztalnunk, hogy aztán az éppen aktuális „mérföld-dombunkat”, hatalmas hegységnek lássuk.

A mosolygás egy természetes, már-már ösztönszerű beidegződés nálam, ami szívből jön. Ha fáj valamim, ha nyomasztanak a terhek, ha bántja a lelkemet a múlt néhány szúró tüskéje, akkor persze nem bazsalygok. Az érzelmeim irányítanak, de tény, hogy mindenben, a legkisebb dologban is igyekszem meglátni a lehetőséget, az utat, a jót. Másképp nincs értelme a mindennapoknak. Szerintem.

De ehhez kellenek az emlékek. Azok a pillanatok, percek, sőt napok, hónapok, amelyeket a szakadék alján, egy vízmosásban töltöttem. Bár ma már szinte elképzelhetetlen, de a depresszió nem ismeretlen a számomra. Előfordult, hogy elegem volt mindenből, és mindenkiből. Bezárkóztam. Falakat emeltem magam köré, s életnek neveztem azt, az egyébként masszív borongásból, fekvésből, és önsajnálatból álló valamit, ami körülvett. Talpraesett, önálló, pozitív? Valakire akkor is ráillettek ezek a jelzők, de nem rám.

Megvakultam, nincsenek barátaim, elvesztettem az Édesapámat, ezek után hagyjon engem békén a sors, besok(k)altam. Elviselhetetlen heteket éltünk meg Édesanyámmal, aki jól tolerált, s ezzel gyógyított. A végső szérum, ami felébresztett a csipás kómából Lili volt. Mert ő megmutatta, hogy igenis van értelme a földi létnek. A szeretet, gondoskodás, törődés bevirágozta szikár lelkemet.

Felkeltem, és elkezdtem járni. Persze ez az út még nem az a sztráda volt, amin most száguldozom, de végre kiengedtem a testi, szellemi kézifékemet.

Teljesen normális, hogyha néha kiborulunk, hogyha azt érezzük, hogy elég. Sok. Sokk. Rendben van, ha picit befordulunk, gyorsan szórunk magunkra tíz kiló cementet, hogy aztán léleknyomta módon lézengjünk. De a csúcsok, akkor is várnak minket, amiket kizárólag csak egy jó mély gödörből láthatunk meg. S, ha ezt a szemlélet-maszkot magunkra húzzuk, akkor nem lesznek határok. Akkor nem lesznek esések, puffanások, csak lehetőségek, és kihívások.

Lehet, hogy mindez így csupán egy kézműves illúzió, de én inkább erre a valóságra szavazok, mint a borús, sötét, magányos, reménytelen verzióra.