Édesanyám, a ritka gyémánt

Fotó: Horváth Nikoletta

Szombatonként Anyu puccba vágja a lakást. Mindegy mennyire volt nehéz a hete, vagy hogy hogy aludt éjjel: délre csillog-villog minden. Most betegen feküdtem végig a folyamatot, és csak hallgattam őt. A neszeket. Tudtam mennyire fáradt. Szinte éreztem, hogy minden tagja hasogat. Ő mégis, egy zokszó nélkül nekiugrott, pedig a kutyaszőr nem jó segítőtárs, már ami a nagytakarítást illeti. Én is sokat bíbelődöm vele. Ahogy füleltem, a szívemben mind egyre dagadt a szeretet lufi. A porszívó csöve körberohanta a lakást. Én köhögve, náthásan kuckóztam Anyu ágyában, és tanultam. Tőle. Alázatot, kitartást, szorgalmat, akaraterőt, csendességet, tiszteletet. Hihetetlen volt, ahogy sorjában végezte el a feladatokat, miközben én pontosan tudtam, legszívesebben lefeküdne pihenni. Az ő keze mindezt meghazudtolva járt, rendezkedett, teremtett.

Fotó: Horváth Nikoletta

Persze Anyu mindig is ilyen példát mutatott nekem. A szeretteit helyezte az első helyre. Ha kellett gyógy levest főzött, sütit komponált, akár az éjszaka közepén is. Mindent megtett (és megtesz )azokért, akiket szeret. A pici nőben óriási csoda lapul.

Fotó: Horváth Nikoletta

Ma van a Ritka Betegségek Világnapja, és én nem magamon, vagy a kóromon gondolkodom, hanem a hősömön, a példaképemen. Anyun. Annyiszor próbáltam már szavakba önteni mindazt, amit érzek, mindazt, amit Neki köszönhetek, de a tudásom kevésnek bizonyult. Beletörik a klaviatúrám a próbálkozásokba. A szótárban még nincs erre elég jó kifejezés, mondat. Leírhatatlan.

Fotó: Horváth Nikoletta

Amikor megszülettem kicsin, soványan ő már akkor vérig menő csatákat folytatott értem, a sok orvosi műhiba ellen. Számára a gyermekkorom nem volt sem unalmas, sem túlságosan terhes. Saját kezével főzött nekem mindent. Sem tápszert, sem más mű dolgot még csak nem is láttam. A pelenkáimat nem a kukába dobta, hanem mosta, súrolta, szárította. Értem élt. Sétálni vitt, játszott velem, s közben dolgozott, hogy Apu keresete mellett plusz megélhetésünk legyen. Így éppen hogy, de kijöttünk. Sohasem panaszkodott.

A betegágyaimnál fogta a kezem, törölgette hol könny, hol izzadság áztatta arcomat.

A csapások pedig ostorként kergették szét a dédelgetett szép álmainkat.

Meghalt a Nagymamám. Anyum mindene. Túlélte. Majdnem belehalt, de ment tovább, és nem maga miatt. Miattunk.

Megbetegedtem, megvakultam, kemoterápiát kaptam…a szörnyűségek, a kórházak, a bentlakásos osztályok sora végtelen, ahogy az akaratereje, teherbírása is. Önállóságomig öt évig kísérgetett. A gimnáziumban kazettára olvasta a könyveket, segített, felkarolt. Cipelt. A hátán. Könnycsepp, és zokszó nélkül.

Elvesztettük Édesapámat, és akkor ott, életemben először megijedtem. Megrettentem, hogy őt is elvesztem, de ki tudja hogyan felállt. Bár háta görnyedtebb lett, arca gondoktól szabdaltan gyönyörű, és ment. Ment. Új ösvényeket taposott.

Igent mondott Lilimre, s ezzel újra életet adott nekem. Miközben éjt nappallá téve dolgozott, próbált eltartani. Sokat sírt, ha nem láttam. A pénzünket számolgatta. Volt, hogy ő nem evett…

Fotó: Horváth Nikoletta

A sors ránk mérte lavináját. Kórház, a veséim leálltak, a reményeink kártyavárként omoltak össze. Ő mégis jött Lillel, az egész napot velem töltötte. Este későn ért haza, éjszakába nyúlóan főzte, sütötte, amit kértem. Pár órát pihent, s minden kezdődött előröl. Ha rántott húsos szendvicset ettem volna, vagy áprilisban epret: előteremtette. Ő aznap akkor már nem evett.  Majdnem négy hónapig erről szóltak a hétköznapjai. Az ár felett tartott, engem. Az intenzív osztályról visszaérve az ő palacsintája, a keze érintése, ölelése mutatta az utat, vissza az életbe.

S azóta is, mindent értem tesz, miattam küzd. Látom rajta a fájdalmat, a terheket, az aggodalmat. A fizikai-lelki sózsákokat, de nincs panasza. Ő egy csoda!

A betegségem tényleg ritka, de még nagyobb ritkaság, egy igazi drágakő az Édesanyám. Ő az, aki igaziból hős, aki a legtöbbet kibírta. Ő az, akinek nincs pihenés, fájdalom, ha a gyermekéről van szó. Ő az, aki olyan példakép, akivé válni szeretnék, s amilyen jó sohasem lehetek. Neki köszönhetem, hogy ezt a világnapot is elevenen, boldogan ünnepelhetem

Édesanyám a hősöm, a példaképem, a mindenem. Ritka ő a földre szállt Angyal, akinek arcán mosoly pihen, még akkor is, ha ma épp azt üljük mennyire „különleges” is vagyok. De őt ez sem érdekli, semmilyen élet készítette fricska, csak a szerettei boldogsága….