Tavaly március nyolcadikán kezembe kaptam azt a diplomát, amiről talán már álmodni sem mertem. A betegségem tetőzése elsöpörte a lehetőségeket, s egy darabig úgy tűnt, az erőmet is. A kitüntetéses kommunikátor diploma, azonban végül az enyém lett, az álom valóra vált. Nem tudtam akkor még, valaha lehet-e überelni ezt az élményt… Az Indexen megjelent videó, azonban 2015-ben is piros betűssé varázsolta március nyolcadik napját.
Az Index stábja 24 órát töltött Szombathelyen, s abból kb. 16-ot betábláztam programokkal. Eleinte nagyon izgultam, hogy mi-hogy alakul a forgatáson, de kár volt minden aggodalom. Kiderült, hogy hatalmas buliba cseppentem, és hogy nincs esemény, ami ne alakulna jól, ha egy ilyen csapat szervezi össze.
Hogy mit szerettem volna üzenni? Csak annyit, hogy mindig van tovább! Hiába a rengeteg fizikai, lelki fájdalom, hiába a sok, sokszor kibírhatatlanul durva csapás, az élet nem áll meg. S nekünk sem szabad megtorpannunk.
Én egy senki vagyok, szerintem. Egy senki, aki legfeljebb a családja, a barátai felkarolása miatt néha valaki. Amikor visszaragyoghatja azt, amit kap. Fantasztikusan türelmes, angyal lelkű emberek vesznek körbe, ahogy ez a filmből is kiderült, s hány képkocka maradt ki, időhiány miatt. Hány emberről szólhatna még a fáma… Mert igen, ha van valamim, hát akkor azt az Angyalaimnak köszönhetem, akik szeretnek, s akiket szerethetek. Hittel vallom, hogy annyi csodát megéltem, hogy az életem Erdheim-Chester kór ide, fájdalom oda szebben nem is alakulhatna.
S, ahogy a videó megnézése után hallgattam Édesanyám csendes sírását, éreztem egyszerre mély szomorúságát, s magaslatokig reppenő boldogságát úgy láttam, talán odaért az üzenet. A 24 órányi csoda 10 percben, az életem ars poeticája snittekben, szemmel, szívvel tapinthatóvá vált…
Kommentek