Az évek rohannak, minden újabb nap, hónap, esztendő ajándék. A tálcán nyújtott megbecsült pillanatok sorakoznak, és most, emlékezem. Mert három éve fordult az életem. Három éve elvesztettem a veséimet, a reményeimet. Három éve járok dialízisre, s azóta küzdök nyíltan, felemelt fejjel a kórommal. Három éve.
Mozaikok, villanások, töredékek. Fájdalom szilánkok. A mindent megváltoztató időszak szívet maró emlékei.
Nem sejtettem, hogy nagy a baj. Még akkor sem, amikor nem ment az evés. Tarka-barka. Az egyik kedvenc süteményem. Dióval megszórva, maga a tökéj. Március idusának egyik levegőt vesztett éjjelén ezt kértem Anyutól. Akkor már pár napja nem ment az étkezés. Éjfélre kész is volt a finom csokis-vaníliásan önmagát kínálgató desszert. Beettem belőle. Az utolsó pár falat volt, ami még jól esett.
Rá két napra, a kórház sürgősségijén, az ágyban fekve sípoló gépek között erre gondoltam. Az illatára, a dió ízére, a szeretet formálta masszára. Lili velem maradt. Egy asztal alatt feküdt, összegömbölyödve. Vajon mit érezhetett? Félt, rettegett? Mert a halál köztünk járt. Kritikus állapotban voltam.
A doktornő szavai most is szinte szétszabják lelkemet: „A veséi leálltak, és ha nem tudjuk elindítani őket, akkor művese kezelést kell kapnia.” Azt sem tudtam fiú vagyok-e, vagy lány. Ismertem a dialízis fogalmát, azt hittem. De igazán csak az tudhatja milyen, aki benne, vele, általa él.
Édesanyám zokogva rohant haza a cuccaimért, nem volt apelláta, maradnom kellett, hogy életben tartsanak. Akkor, ha makacskodom, ha nem engedek….az éjszaka örök sötétségbe fordult volna át.
Az utolsó otthon töltött éjjel Lili sírásától viszhangzott. Ő tudta. És akkor is csendben nyüsszögött, amikor a gépek versenyt ordítottak. Értem.
Képek, villanások. A remény felcsillanása után örökre porba hullt a csillag, mely a veséim újraindulásáért ragyogott. Kanülálás, vér, sikertelenség. Fájdalom, kín, könnycseppek. Röntgen. Erőtlen kezeimmel takartam magam. Ágy, folyosók, dialízis központ. Fura zajok, szagok, gépek, hangok.
Több, mint három hónapot feküdtem a fehér falak fogságában. Láttam halált, hallottam utolsó légvételt, félelemmel suttogott szavakat. Jártam értágításokon, vizsgálatokon, a szepszis vérnyomást csökkentő, szájat elkékítő karjaiban, az intenzíven, az utolsó sóhajtások völgyében, a fájdalom könnyeket vonzó tengerében, és a felépülés véget nem érő labirintusában.
Hogy építsük fel újra az életünket? Édesanyám, Lili végig mellettem voltak. Zokogásunkat a nevetés váltotta. Reménykedtünk, küzdöttünk tudattalan.
Az otthon ölelése maga volt a csoda, s a hétköznapokba lassan betagozódtak a kezelések, a rosszullétek, a szabályok húsba vájó kötelékei.
Három éve, minden átalakult. Végre nevet kapott a betegségem: Erdheim-Chester. A puzzle kezdett összeállni. Jövőtlen, reménytelen, gyógyíthatatlan, kezelhetetlen. Stagnáló, alakuló, támadó. Jelzők, amik mind igazak rám. A csontjaimban érzem szinte mindig a fájdalmat. De ez is hozzám tartozik, ahogy a két vak szemem, vagy a söntöm, ami egyre nagyobb, csúnyább. S csak imádkozom, hogy még egy darabig tartson ki, hogy ne kelljen a bal kezemet beáldoznom, hogy ne legyen újra a kórház az „otthonom”.
Három éve. S azóta is, minden esztendőben fordul egyet a tőr a szívembe. Mert akkor, ott minden megváltozott.
Az útra, amit bejártam azóta, büszke vagyok. Ez az én Golgotám, s viszem a keresztem, míg csak lehet. Néha ugyan könnyezem, mert nem tudom, s talán nem is akarom elrejteni gyengeségem, de a mosoly örök társamként vezet tovább.
Három éve testem közelében éreztem azt, hogy mindaz, amit szeretek, amit életnek, mindennek hívok, véges. Így az összes átélt perc, minden lepergett szemcse a homokórában maga a kincs, ajándék, talizmán.
