Fotó: Kondor Tamás
Ez, a mostani, az éppen pergő-forgó-omló perc a Tiéd. Az előző már kicsúszott a tenyeredből; elfolyt, elpárolgott, s már csak merenghetsz rajta: tartottad-e valaha igazán a kezedben. A jövő szemcséje? Még össze sem állt, nem láthatod, elképzelni, megalkotni sem tudod. A pillanat, a villanásnyi, illanásnyi másodperc a tereped, a színtered, az életed darabjának helyszíne. Játszd tehát, mert élvezni, örömmel megbecsülni, vígan becézni kell a sorsod, a kereszted, az életed. Mert itt lehetsz – ez maga a csoda, mire vársz még?
Sokan mondják nekem azt, félig elkeseredve, félig boldogan, hogy könnyű nekem felértékelnem minden percemet, hiszen az élet egy visszaszámoló gépet telepített a nyakamba, ami folytonos tikk-takkolásával jelzi: véges az itt tartózkodásom. Igen. Ezt így is lehet értelmezni. Van egy kórom, két orvos nevét viseli a jellemzésem, és ha étel lenne valószínűleg az ínyencek között kínálnák, csak a bevállalósoknak. Ez van. A folytonos, csontjaimban érzett fájdalom is emlékeztet arra, hogy milyen keresztet kaptam. De valóban ezért tudok így állni az életemhez? Nem hiszem.
Tegnap majdnem elütött egy autó. Milyen egyszerű ezt leírni. Pedig megijedtem, később talán le is dermedtem. S nem attól, hogy velem mi történik, ha a tonnás fenevad elragad… Az első roham gondolatom Lili volt! A gyalogátkelő távolabbi oldalán lassított a kocsi, így nyugodtan, megszokott derűvel indultam át a zebrán. Ekkor balról fékezést, dudálást hallottam, s egy illanással később nagyon közelről éreztem a szelet az arcomon. Csak pár centin múlott, s a vétkes le sem lassított. A dudát még sokáig nyomta az a buszos, aki a rallyzó mögött jött, s figyelmeztetni akarta a világot, engem, és a száguldó sofőrt. „Ne félj, nincsen semmi baj” – lépett mellém egy fiú, s én monoton automatikus mozdulatokkal átmentem a túloldalra. Igen, igen. – sóhajtottam. Nincs baj. Túléltem! – örvendeztem.
Fotó: Mák Dóri
Ez bárkivel megeshet, sajnos. De más, egyszerű baleset, villámcsapás is mindent megváltoztathat. Az én életem is kerek volt, nem szögletes. Egészséges, jól látó, eleven, duci kiscsajként éltem az apró kamaszok szemtelen világát. S most VakVagányként, néha vakvágányokon keresztül kergetem az életem vonatát.
Nem tudhatjuk mit hoz a holnap, sőt azt sem sejthetjük, hogy a következő szívdobbanás mit jelez előre.
Épp ezért élnünk kell: nevetve kelni, örömmel üdvözölve az újabb napot, mely ajándékként ránk virradt. Ölelnünk kell azokat, akiket szeretünk, s halkan a fülükbe súgni, hogy köszönjük. Mosolyogjunk, s egészen biztos a világ visszakacsint ránk! Én az esőben énekelni is szoktam, s hogy őrültnek néznek-e? Persze, de nem érdekel, mert élek. Ez a kulcs, a lényeg.
Sírhatunk is. Összetörhetünk, mint egy régi váza lomtalanításkor. Szilánkjaink felvághatják maradék izomszálainkat, s elnyúlhatunk a porban. De sohase felejtsük el, hogy ez a test, ez a sors, ez az élet egy igazi talizmán, amit dédelgetnünk kell. Mert értékes, egyedi, és megismételhetetlen.
A mostban kell szeretnünk, mert most megtehetjük, mert most miénk a világ, és most minden ösvény csak ránk vár!
Nagyon szép gondolatok, Niki. Soha ne veszítsd el az erődet, a derűdet, az segít téged tovább és tovább. Van egy unokahúgom, dr. Horváth-Tanka Enikő, harminc éves. Férje, három éves kisfia van. Tavaly szeptemberben tudtuk meg, hogy sclerosis multiplexes. Vidám, belevaló, sportos lány, biztos, hogy neki sem könnyű lelkileg, de nem mutatja. Sírunk helyette mi, az anyukája és az anyukája testvére, vagyis én is. Annyira igazságtalan az élet. Miért te? Miért éppen ő? Az ő betegsége nem halálos, de nem gyógyítható. Most még jó állapotban van, de ki tudja, mikor és mi lesz?
És én mikor halok meg? Mi fogja okozni? Ezzel sem jó foglalkozni, mert bármikor, bárhogyan bekövetkezhet. Fiam lányom, unokáim. Remélem, még sokáig egészségesek lesznek. De ezt sem lehet tudni. Félelemben nem lehet, nem szabad élni. Sokat tanulok tőled, erőt adsz, mert mióta ismerlek, többet törődöm a pillanatokkal. De én láthatok, láthatom a természet szépségeit. Te is láthatsz, a lelki szemeiddel. És Liliével. Vigyázzatok nagyon egymásra. Lili maga a csoda, tényleg. De veled együtt. Ti kettten.