Fotó: Lovagi Milán
„Divatbemutató. Hagyjuk már! Nem vagyok én olyan… Pedig, de. Mert van akiért igen. Persze közben én is változtam. Továbbra sem hiszem, hogy kifutóra való vagyok, semmi szép nincs rajtam, de ma fellépek, kicsit másképp. Fehér őrangyalom szárnyai simítják majd az oldalam. A kezem remegését átveszi apró fekete bajsza, s rezgéseimből érteni fogja: fontos perceket élünk majd át, együtt. Először. Három év után. 2012-ben a halál szélén, sápadtan, kanülösen, elgyötörten annyira ezt akartam. Felvonulni, megmutatni. De a fehér ágy szorítása nem engedett. Most pedig, pár órával minden előtt potyognak a könnyeim. Mert itt vagyok. Írok, lélegzem, mosolygom, könnyezem. Nem hittem volna. Akkor, ott a hónapokat is csodának éltem meg. Most pedig a remény újjászületett. Pár óra, s a reflektorok egy pontot világítanak meg a lelkemben: a soha fel nem adás egyre népesebb szigetét, a szívem csücskét, a lelkem legnagyobb szeletét.”
Pénteken néhány órával a RAGYOGÁS előtt született ez a pár sor. Bár csak jósoltam az eljövendőt, sikerült pontosan megfognom mindazt, ami aztán történt. Valóban a divat, a „megmutatás” nem az én világom. A barátaim szerint ennek leginkább „agyi” gátjai vannak, mert nem hiszek el magamról szinte semmit, ami pozitív. Elképzelhető. Lehet, hogy nem tudok magamra úgy tekinteni, mint például egy csinos nőre, de az biztos, hogy április 10-én valami olyat kaptam, amit még sohasem. Egy olyan életet élhettem a megelőző, s a rá következendő napokban, ahol kizárólag a szeretet, a barátság, a törődés, a beszélgetés, és rengeteg nevetés kapott főszerepet.
A készülődés természetesen már hetek óta folyt. Csak néztem a szervezők áldozatos, időt, energiát nem kímélő, fáradtságot nem ismerő munkáját, és tudtam, ebből óriási dolog fog születni. A ruhák egyre sorakoztak, ahogy a pódiumra lépők száma is gyarapodott. Na igen, öltözködés… Egy farmerben mégsem mehetek ki – erre hamar rá kellett döbbennem, és gombóccá szorult a gyomrom, mert kicsit tartottam attól, hogy elvesztem, önmagam. Nem így lett! Olyan fantasztikus alkotást viselhettem, amiben egy percig sem éreztem azt, hogy megjátszom magam. Ez pedig a legfontosabb: őszintén mosolyoghattam, integethettem, mert ugyanaz a VakVagány maradtam, csak kicsit csinosabb kivitelben.
Amikor erre a pár csodálatos napra gondolok egy hatalmas, eget átívelő szivárvány jut eszembe. Az a pompás szín kavalkád, aminek megfoghatatlansága elvarázsol mindenkit. Érzések, érintések, emberek, illatok, ízek, könnyek, ölelések karneválja. Leírhatatlan mozaikokból felépülő, megismételhetetlen, erőt adó pillanatok száguldása.
A bemutató előtt sem tudtam pihenni: zenét hallgattam, írtam, takarítottam, és az irracionális félelmeimmel küzdöttem. Aggódtam, hogy elszúrom a kivonulást, hogy vasorrú bábaként orra bukom, hogy elhibázom a lépéseket, nem figyelek eléggé… Sózsákként szorítottak a magammal szembeni elvárások. Ezeken kattogtam akkor is, amikor átöltöztem, amikor a fodrász, és a sminkes kezelésbe vett, vagy amikor az Rtl klubnak nyilatkoztam. A paraván mögött ültem, hallgattam a zenét, ami a szívemig ért, és rettegtem.
Eljött a perc. A nevemet hallottam. Egy angyali kéz nyúlt felém, irányba állított, s Lilivel kiléptünk a reflektorba. Hirtelen a szívem olyan könnyed lett, hogy kacagni tudtam volna, a lelkemről leperegtek a sziklák, s csak őszintén, szeretettel telve, hálásan mosolyogtam. Reméltem, hogy lelkeket érintek, nem csak tekinteteket. Kiintegettem. A csodálatos, angyalszárnynak megálmodott ruhámban szinte repültem. Eufória, extázis, boldogság, megkönnyebbülés. Taps, hujjogás, mosolygás. Ölelések, könnycseppek, nevetések. Lili vizes orra. Visszaültem a székre, de kicsit másképp: gondtalanul, mérhetetlen hálával a szívemben. Akkora élménnyel gazdagodtam, aminek a feldolgozásával azóta is „küzdök”. Édes boksz ez, folyton kiütéssel győzedelmeskedik felettem.
Ez a három nap olyan volt, mint egy álom. Néha még most is azt gondolom: csak képzelődtem.
A Divatbemutató – Kicsit másképp megteremtett egy légkört, ahol nem a sajnálat, a szánakozás nyert teret, hanem az elfogadás, és az az érzés, hogy egyek vagyunk. – Mert ez a nagy igazság. Nincs különbség. Mindegy, hogy kerekesszékkel, fehérbottal, kutyával, lábvédővel, járókerettel, vagy mással keringőzünk egy életen át: a zene, a tánc közös.
Kommentek