Hét éves Érzés

2008. április 25. A nap. Amikor kitűnő minősítéssel, 291 pontot elérve levizsgáztunk Lilivel. Hivatalosan is vakvezető, és vakja lettünk. Lili, és én. Hét éve. Vajon akkor sejtettem mi vár ránk? Éreztem a súlyát az új életnek? Mennyire értettem meg, hogy mekkora ajándékot kaptam? Elhittem, hogy tényleg minden megváltozik? Vajon sejtettem egy fikarcnyit is, egyáltalán micsoda csoda történik velem? Valószínűleg nem. Ennek hét éve. S én már nem csak sejtem…értem…

Hét esztendővel ezelőtt ezen a napon úgy ébredtem, mint akit fenékbe rúgtak, és úgy maradt. Azt éreztem, hogy minden megszerzett tudás, tapasztalat, élmény kevés lesz a vizsgán. No, nem Lili miatt. Ő akkor is békés magabiztossággal szundikált a kosarában. A kétségeim csak engem marcangoltak, nem bíztam önmagamban. Kevés vagyok – ismételgettem, kevés egy ilyen fantasztikus ebhez, mint Lili. Kicsit olyanok voltunk, mint Quasimodo, és Esmeralda. Én kövéren, táposan, bénán, túlságosan ügyetlenül fogtam a határozottan, szikáran, bátran, nedves orral vonuló kutyám hámját. Annyira felcukkoltam magamat, hogy a hasmenés is jó cimboraként köszöntött. Reszketve a WC félhomályában szobatársam, Gabi szólított meg. Azt hitte baj van – persze hamar észrevette, hogy csak a majré dolgozik bennem, na de az nagyon. A mindig magabiztos, vidám fiatal lány most a fajanszon kuporog – szép látvány. De sebaj, Gabi se látta, ő is épp a vizsgára készült, hiszen társával a picit túlsúlyos, ezért erotikus Elennek elnevezett fekete labival együtt  ők is új életük kapujában álltak. Hiába, a barátságunk azóta is töretlen. Akkor, ott reggel Gabinak köszönhettem, hogy lemásztam a porcelánról, és kiléptem az udvarra. Énekeltünk, nótákat, különböző magánhangzókkal, és megleptünk mindenkit lazaságunkkal. Azért közben bennem tombolt a vihar, de megérkezett Enikő, Lilim kiképzője, s kezdtem lecsillapodni. Vagy mégsem?

A vizsga három részből állt. Engedelmességi gyakorlatokkal kezdtük, aztán tanpályával folytattuk a kihívást, s végül az utcán, élesben zártuk a megpróbáltatást. Ködbe vesznek az emlékek, de tudom, a tervezettnél hosszabb út vezetett el a célig, ahol azonban – béna kacsázásom ide, rossz tartásom oda – a sikeres mezőnyben végeztünk. Sőt! Az elérhető 300 pontból mindössze kilencet veszítettünk. Sírtam. Öleltem Enikét, öleltem Gabit, Lilit, Elent, még a közeli fát is. Megcsináltuk! Pontosabban megcsinálta. Mert igen, Lill akkor is, már-már felháborító nyugalommal vette tudomásul, a számára egyértelmű tényt: közös életünk hivatalosan is kezdetét vette!

Fotó: Mák Dóri

Azóta pedig hét év telt el, s milyen hét év. Gyásszal, veszteséggel, nehézségekkel teli hónapok követték egymást, hogy hol a bánat, hol az öröm sós könnyei marják fel ösvényeinket. Vesztettünk el embereket, kutya barátokat, lelkeket, nyertünk meg apróbb, s nagyobb csatákat, fej-fej mellett küszködve, s történhetett bármi, az egységünk töretlen maradt. Lili, és én. Akkora erő, olyan elszakíthatatlan kötelék fűz ehhez a hófehér angyalhoz, mint  a gyökereiken keresztül az anyaföldbe kapaszkodó ősrégi fákat. Összetartozunk. Megérzi, hogyha fájdalmam van, még kilóméteres távolságból is, s fizikailag élem át én is minden rezdülését. Tudom mit gondol, hogyha a jobb bajszának a hegye megmozdul, értem, hogy mit érez, hogyha nedves nóziját felhúzza, s ismerem gesztusait, aminek egy részét szemöldökének felemelgetésével tudatja.

Fotó: Kondor Tamás

Vezet. Az utcán, a boltban, a pályaudvaron… Bármerre visz az utam, ő őrangyalként áll mellettem, figyeli lépteimet, s jelez, ha kell. Visszakaptam a látásomat, a szabadságomat, az életemet. Így gyakorlatilag 2008. áprilisában, a csepeli almamáterben újra a világra jöttem: kezdő, még ügyetlen kutyásként, két ballábas gazdiként, de elindultam a négy tappancs nyomában, s azt hiszem felnőttem. Igazán felnőttem.