Hét esztendővel ezelőtt ezen a napon úgy ébredtem, mint akit fenékbe rúgtak, és úgy maradt. Azt éreztem, hogy minden megszerzett tudás, tapasztalat, élmény kevés lesz a vizsgán. No, nem Lili miatt. Ő akkor is békés magabiztossággal szundikált a kosarában. A kétségeim csak engem marcangoltak, nem bíztam önmagamban. Kevés vagyok – ismételgettem, kevés egy ilyen fantasztikus ebhez, mint Lili. Kicsit olyanok voltunk, mint Quasimodo, és Esmeralda. Én kövéren, táposan, bénán, túlságosan ügyetlenül fogtam a határozottan, szikáran, bátran, nedves orral vonuló kutyám hámját. Annyira felcukkoltam magamat, hogy a hasmenés is jó cimboraként köszöntött. Reszketve a WC félhomályában szobatársam, Gabi szólított meg. Azt hitte baj van – persze hamar észrevette, hogy csak a majré dolgozik bennem, na de az nagyon. A mindig magabiztos, vidám fiatal lány most a fajanszon kuporog – szép látvány. De sebaj, Gabi se látta, ő is épp a vizsgára készült, hiszen társával a picit túlsúlyos, ezért erotikus Elennek elnevezett fekete labival együtt ők is új életük kapujában álltak. Hiába, a barátságunk azóta is töretlen. Akkor, ott reggel Gabinak köszönhettem, hogy lemásztam a porcelánról, és kiléptem az udvarra. Énekeltünk, nótákat, különböző magánhangzókkal, és megleptünk mindenkit lazaságunkkal. Azért közben bennem tombolt a vihar, de megérkezett Enikő, Lilim kiképzője, s kezdtem lecsillapodni. Vagy mégsem?
A vizsga három részből állt. Engedelmességi gyakorlatokkal kezdtük, aztán tanpályával folytattuk a kihívást, s végül az utcán, élesben zártuk a megpróbáltatást. Ködbe vesznek az emlékek, de tudom, a tervezettnél hosszabb út vezetett el a célig, ahol azonban – béna kacsázásom ide, rossz tartásom oda – a sikeres mezőnyben végeztünk. Sőt! Az elérhető 300 pontból mindössze kilencet veszítettünk. Sírtam. Öleltem Enikét, öleltem Gabit, Lilit, Elent, még a közeli fát is. Megcsináltuk! Pontosabban megcsinálta. Mert igen, Lill akkor is, már-már felháborító nyugalommal vette tudomásul, a számára egyértelmű tényt: közös életünk hivatalosan is kezdetét vette!
Azóta pedig hét év telt el, s milyen hét év. Gyásszal, veszteséggel, nehézségekkel teli hónapok követték egymást, hogy hol a bánat, hol az öröm sós könnyei marják fel ösvényeinket. Vesztettünk el embereket, kutya barátokat, lelkeket, nyertünk meg apróbb, s nagyobb csatákat, fej-fej mellett küszködve, s történhetett bármi, az egységünk töretlen maradt. Lili, és én. Akkora erő, olyan elszakíthatatlan kötelék fűz ehhez a hófehér angyalhoz, mint a gyökereiken keresztül az anyaföldbe kapaszkodó ősrégi fákat. Összetartozunk. Megérzi, hogyha fájdalmam van, még kilóméteres távolságból is, s fizikailag élem át én is minden rezdülését. Tudom mit gondol, hogyha a jobb bajszának a hegye megmozdul, értem, hogy mit érez, hogyha nedves nóziját felhúzza, s ismerem gesztusait, aminek egy részét szemöldökének felemelgetésével tudatja.
Vezet. Az utcán, a boltban, a pályaudvaron… Bármerre visz az utam, ő őrangyalként áll mellettem, figyeli lépteimet, s jelez, ha kell. Visszakaptam a látásomat, a szabadságomat, az életemet. Így gyakorlatilag 2008. áprilisában, a csepeli almamáterben újra a világra jöttem: kezdő, még ügyetlen kutyásként, két ballábas gazdiként, de elindultam a négy tappancs nyomában, s azt hiszem felnőttem. Igazán felnőttem.
