A néni…nem lát

Fotó: Kondor Tamás

„Hogy megy az idő, már megint öregebb lettem…” – mondják sokan mély melankóliával, a születésük napján. Rengetegen esnek kétségbe, amikor az idő múlására gondolnak. Az én órám azt hiszem kicsit másként jár. Boldog vagyok, ha elérkezünk május tizedikéhez, és nem az ünneplés, köszöntés miatt. Számomra egy csendes boldog születésnapot is óriási ajándék, ha szívből jön. A valódi ok, amiért mindig ellepnek az örömhullámok ezen a napon, az, az ilyenkor még fényesebben ragyogó tény: élek.

A néni nem lát. Éppen elcsíptem ezt a mondatot az utcán sétálva egy anyukától, az egyik álmos reggelemen. Elmosolyodtam. Pár évvel ezelőtt még kislány voltam, de most már dukál a jelző. Igen, kérem. Öregszem. Hallod Erdheim-Chester? Remélem igen. Mert eltelt egy újabb, csodálatos esztendő.

Május 10. Akadt, amikor sírva, összetört lélekkel fújtam el a gyertyákat: 18 évesen, Édesapám hiányától megtörten. Három évvel ezelőtt a kórházban, a nagybetűs nővérekkel, és Édesanyámmal zsúroztunk. Akkor, ott úgy éreztem, nem lehetne szebb ünnepem, hiszen már az is nagy dolognak számított, hogy éltem. Édesanyám tortái kiskoromtól fogva fémjelezték ezt a napot. Mindig a saját kezével sütött nekem, csoki tortát. Ez persze nem az igazi neve a költeménynek, mert bonyolultságára még ma is emlékszem. Csoki máz, csokoládés krém, tészta, és emeletek… Minden évben anyai kezek formázták a lapokat. Aztán tavaly már életmód váltós „üzemmódban” ünnepeltünk, egy csodálatos, egészséges, szintén házi készítésű remekművel. Emlékek… Villódznak a fejemben… Szóval a néni nem lát. Mosolyogtam – akkor hajnalban, és most is. Mert igen, még itt vagyok. A fájdalom olykor hullámokban tör rám. Néha megijedek, olykor-olykor lenyomja fejemet a víz alá a rettegés, de ezek csak illanásnyi pillanatok, s minduntalan szívembe, lelkembe tolakodik az, az érzés, hogy menni, tenni, csinálni kell tovább!