Vagány - Előre a változás útján

Fanatikus örökmozgó

Fotó: Stifi Zsuzsi

Fotó: Stifi Zsuzsi

Lehet sport nélkül élni? Biztosan igen, de nekem már nem megy. Pedig, ha valaki, hát én messziről indultam. Vegyük például az általános iskolás „Kisnikit”. Duciságomat csak lustaságom tudta überelni. Játszani, például kidobózni szerettem, de a futás, és minden más kardio tevékenység hidegen hagyott. A biciklizés jelentette az egyetlen kivételt. Édesapámmal rengeteget tekertünk Szombathelyen, s az Unokatestvéreimmel felfedeztük Olaszfa-Oszkó-Pácsony környékének minden zeg-zugát. Aztán évekig ez a kérdés fel sem merült bennem. „Mozogni? Ugyan, hagyjuk már! Örülök, hogy egyáltalán élek.” – Plusz megerőltetés nem hiányzott. A fizikumom rettenetes állapotban volt. De tény, és való: a kemoterápiával való birkózás közben eszembe se jutott semmi egyéb, a küzdésen kívül. Az esztendők homokszemei peregtek tova, s a gimnáziumban változatlan maradt az alkatom, és a hozzáállásom. Ugyan, amikor Lili pöttömként bemancsolt a hétköznapjaimba picit többet hömbölödtem erre-arra, de ezt még aerob tevékenységnek sem nevezném. Az első látványos eredményt a levizsgázásunk utáni időszak hozta. Jópár kilótól megszabadultam, pusztán attól, hogy Lili tempójában naponta mentünk a városban, hol vásárolni, hol ügyeket intézni, hol csak „úgy”. Élveztem a szabadságot, az önállóságot.

Az egyetem pedig jött, látott, és magával ragadott, de a szabadidőmet akkor sem ugrabugrálással töltöttem. Pláne, hogy a lábam egyre rosszabb állapotba került. Eleinte csak a másodikra nem tudtam felmenni, megállás nélkül. Aztán már az első is kihívásnak, akadálynak tűnt. Majd pár hónap után azon kaptam magam, hogy a lift kulcs a kezemhez ragadt. Mindenhova csak segítséggel jutottam fel, ahol pedig lépcsőznöm kellett, ott szenvedtem. „Tápos” vagyok. Ezt mondta más is, és én is elhittem. Tényleg, mitől is lennék erős? Amikor az utcán 10 méterenként leterített a görcs okozta kín, akkor már gyanakodtam. Későn. Rá másfél hétre haldokolva feküdtem a kórházban, leállt vesékkel, nulla oxigén szinttel, az élet-halál keskeny küszöbén lavírozva, egyensúlyozva….

Fotó: Unger Tamás

Fotó: Unger Tamás

Pontosan nem tudom mikor fogalmazódott meg bennem a mozgás iránti vágy. Mindenesetre a tandemezés kezdetben bőven elegendőnek bizonyult. Megvásároltam akkori összes vagyonomból egy csotrogány biciklit, amit persze a debreceni fiatalember szuperszonikusnak hirdetett. Átvert. Unokatestvérem a két kezével próbált várat építeni, és az alapanyaghoz képest tényleg palotát alkotott. Elkezdtünk kerekezni, egyre nagyobb köröket írva le a városban. A RenBikeTour volt az első állomás, az igazi vízválasztó. Nagy összefogással vehettem részt a balatoni tekerésen. Életem legmeghatározóbb élményével gazdagodtam, s barátokat, egy családot nyertem, akik most is mellettem állnak. A csapattól megkaptam életem első igazi, komoly tandemét. A csodát. A leírhatatlant. Ezek után már nem volt előttünk akadály. Betegtársammal együtt meghódítottuk a környéket 50 kilométeres körzetben.

A tél közeledtével bepánikoltam. Most mi lesz? Hidegben, szélben, esőben mégsem biciklizhetünk. De hát akkor, hogyan fogok sportolni?

A barátaimnak hála ez a probléma is megoldódott, s bár ők akkor még nem tudták, életem egyik legszebb ajándékával leptek meg: a mozgás leírhatatlan fanatizmusával! Az egyik helyi edzőterem nyitott karokkal fogadott: előítélet, negatív sztereotípia nélkül. A hozzám közel állók tudták, hogy ez nekem mennyire fontos, s hogy bár a hobby álcájába csomagolom, valójában az egészségem tartósságáról van szó. Mert hamar észrevehető lett a változás. A fájdalmaim mozgás közben ugyanúgy előjöttek, csak később. Az állóképességem, a közérzetem ugrásszerűen javult, s dialízis ide, Erdheim-Chester oda: egyre jobban voltam. Testileg-lelkileg megújultam.

Az edzőm felkarolt, szárnyai alá vett, s elindított, az úton. A fittség, egészség, a sport ösvényén. Sohasem lehetek neki eléggé hálás ezért! Szakértelme nélkül nem tartanék ott, ahol ma állok, s ez még korántsem a „túra” vége.

Fotó: Mák Dóri

Fotó: Mák Dóri

Elkezdtem egyre keményebben edzeni. Már nem csak egyszerűen mozogni akartam, hanem küzdeni, önmagammal. Erősödni, szálkásodni, majd izmosodni. A spinningbe azonnal beleszerettem, s kb. két hónap után már eléggé értékelhető módon tudtam csinálni. Eleinte heti kétszer jártunk, de ma már a heti három az alap. Imádom! Azt, ahogyan jó zenékre, fantasztikus motiváció mellett, szinte „szétszabva” a kormányt tekerünk… Sokszor könnyezem az edzések végén, amikor egy-egy nehéz, kínokkal teli nap után képes vagyok végigcsinálni egy órát. Másnak „csak egy kis kardio”, de nekem olyankor a minden. A problémák, a nehézségek az „ellenállás” gomb, s amikor győzedelmeskedem felettük olyan eufória fog el, ami semmihez sem mérhető! Ez az, amit kevesen értenek, s emiatt van az, hogy lebeszélhetetlen vagyok az edzésekről. A szerelmemmé, a sportommá vált. De nem álltam meg itt.

Fotó: Mák Dóri

Fotó: Mák Dóri

Zsoltinak hála elkezdtem erősíteni. Erre látványos szükség volt/van, mert a fogyásom még erősebben beindult, s bizony pálcikáig szálkásodtam. Ennek fele sem tréfa, így az izmosodás a cél, aminek bár nagyon lassan, de már van látható eredménye, ami pedig még nagyobb csoda számomra, hogy tapintható különbséget érzek régi, és új önmagam között.

Fotó: Unger Tamás

Fotó: Unger Tamás

Sokan tartanak őrültnek, fanatikusnak, s nem is állnak messze a valóságtól. Az vagyok: ízig-vérig mozgás függő! Persze az érthető, hogy a súlyvesztés miatt rengetegen féltenek, de a sporttól már nem lehet elszakítani, mert akkor belőlem szakadna ki egy darab.

 

Fotó: Unger Tamás

Fotó: Unger Tamás

Ilyenkor eszembe jut egy megfakult, régi kép. Egy filmkocka az elmúltból. A veséim leállása után sétáltam az utcán. Lili hűségesen vezetett, irányított. Nekem pedig 5 méterenként meg kellett állnom. Pihenni. Szuszogni. Erőt meríteni. Olyankor a két barna írisz kérdőn tekintett rám: mi a baj, mit csinálok rosszul? Önmagában kereste a hibát, hiszen nem arra volt kiképezve, hogy percenként torpanjon meg. Ez az, amit soha, soha többet nem szeretnék megélni. Ez a kép az, ami fűti bennem a tüzet, ami lángoló karddá teszi az elmémet, a szívemet, s ami miatt bíztatok mást is: mozduljon velem! Az életünk egy csodálatos ragyogás, s a sport akkora energiát adhat, amiről az ember nem is álmodik! Általa barátokat, célokat, erőt, hitet, reményt, s jobb közérzetet kaptam!

Fotó: Halmai Dóra

Fotó: Halmai Dóra

A kíváncsiságom hajtott tovább, az új dolgok felé. A jumpingot, köztudottabb nevén trambulint nem maga az eszköz miatt kedveltem meg rögtön, hanem a tréner személyisége ragadott magával. Természetesnek tűnt igent mondani a „szeretnéd kipróbálni?”kérdésére. Először ugrabugráltam, mint egy kis hülye gyerek az ugrálóvárban. Nevetett, majd elmondta, hogy ez így szép, jó, vicces, de a jumping nem erről szól. „Nyomd bele a lábad!” Pár mozdulattal később megértettem a lényeget, és kb. két perc után le is izzadtam. Kőkemény mulatság, az biztos, de nagyon jó hangulatú! Az ízületeket nem terhelve, jó zenékre, szuper társaságban lehet „kimozdulni”. Azóta is, ha tehetem heti párszor 10 percet jumpingolok… Na persze, ez így nagyképűen hangzik, valójában csak próbálom követni az utasításokat, és a magam tökéletlen, béna módján csinálom, ám hatalmas örömmel, lelkesedéssel!

Fotó: Halmai Dóra

Fotó: Halmai Dóra

A Walkenergie „letesztelése” álmomban sem merült fel bennem. A sétán alapuló mozgásformát nehéznek ítéltem, s mivel az érszűkületem elég komoly fájdalmakat okoz így is, nem mertem belevágni. Aztán a lehetőség mégiscsak elém toppant, s az Angyalaimnak hála élhettem is vele. Kegyetlenül nehéz volt nekem, ez kétségtelen. De edzőm, Zsolti jelenléte, bíztatása, motivációja sokat segített. 15 percet bírtam kb. és végem volt. A lábam beállt, a görcs leterített, s bár a lelkem vitt volna tovább, egyszerűen csak sétálni bírtam már. Megélhettem volna sikertelenségnek is, de nem így tettem. Vallom, hogy nem másokhoz kell mérni a teljesítményemet, mert nyilván úgy mind az erősítésben, mind a spinningben, mind a jumpingban csúnyán alulmaradnék bárkivel szemben. De önmagamhoz képest már mindjárt megváltozik a helyzet, s jól látom: lassan, de fejlődöm. Vége lehetett volna ennek a történetnek itt: „kipróbáltam, nem ment, maradok a régieknél”, de nyilván nem így történt. Már be is jelentkeztem az első edzésre. Pontosan tudom hónapokig nem fogom bírni, még az első húsz percet sem, de hiszem, hogy idővel ez is menni fog, s ezáltal az ereim is még jobban tágulnak majd.

Fotó: Stifi Zsuzsi

Fotó: Stifi Zsuzsi

Elhivatottja lettem a sportnak, életem szerves részét képezi az edzés, az ennek megfelelő táplálkozás, mert érzem, és látom, hogy igazi csodára képes az, ha az ember mer kilépni a lakásból,s mer megmozdulni végre. Mert legtöbbször ez csak elhatározás, s bátorság kérdése. Én hiszem, hogy van értelme, sőt hiszem, hogy nélküle nincs értelme a hétköznapjaimnak, s tudom vagyunk még páran, akik fáradtság, fájdalom, terhek, s kín ellenére megyünk, csináljuk, edzünk, küzdünk. Mindenki másért, de halad a célja felé. Azt ugyan nem tudhatom még meddig leszek a fentiekre képes, de amíg a szívem elbírja a vágyaimat, addig megyek, s akit csak lehet hívok, hogy tartson velem!

Fotó: Stifi Zsuzsi

Fotó: Stifi Zsuzsi

 

Fotó: Stifi Zsuzsi

Fotó: Stifi Zsuzsi

Az, hogy ezeket a sorokat leírhatom kizárólag az Angyalaimnak: a barátaimnak, a szeretteimnek, a segítőimnek, a családomnak köszönhető! Ők fogták, fogják a kezem, tolerálják a „bogarasságomat” – enélkül biztosan nem menne egy mozdulat sem!

Fotó: Stifi Zsuzsi

Fotó: Stifi Zsuzsi

Címkék: ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!