A hely: Keszthely

Fotó: Vakvagany

Amikor tavaly befutott a keszthelyi vonat a szombathelyi állomásra azon töprengtem, vajon jövőre megismétlődhet ez a csoda? Eljuthatok még valaha a balatoni fővárosba, Édesanyámmal, és Lilivel? Korzózhatunk majd a standok között, nevetgélve az olykor meghökkentő portékákon, a furcsa idegeneken, és talán önmagunkon is? Megsimogathatom újra Artúr, és Bogi kutyákat, akikbe első látásra beleszerettem? Láthatom-e még azt a ragyogó örömöt Anyukám szívében, amit a Balaton, a közös pillanatok váltottak ki belőle? Nem tudtam, nem tudhattam. Most, amikor szinte dátumra pontosan egy esztendővel később a mólón álltam könnyek futották el a szemeimet. A zsebünk üres volt, nem vettünk akkor semmit, de a szívünk, lelkünk csordultig telt gazdagságról tanúskodott. Ahogy a standoknál sétáltunk szótlanul öleltem át Anyut, és csendben hálaimát rebegtem segítő Angyalainknak, akiknek hála ismét megtestesült a magyar tengeri álom.

Fotó: Vakvagany

A fenti vágyak közül végül egy kivételével mindent véghezvittem. Artúr kutyát, azonban nem láthatom többé, mert január környékén megmérgezték. Állítólag a szomszédban lakó túl hangosnak találta az ugatását, és elhallgattatta. Örökre. A Marcipán Múzeum teraszán ülve értesültünk erről, s bár a torta édes volt, mint a méz, Niki szokásosan kedves, bájos, és jókedvű a számban mégis keserűséget éreztem, ahogy legörbült a hírre reagálva. Bogival, azonban épp az utolsó napon sikerült találkoznom. Az öregedő golden sármosan őszülő halántékkal „szüsszögött” a kerítés mögött, s nem győztem simogatni, bár őt csak Lili érdekelte, aki szebben festett, mint valaha. Kivirult. Pedig egész nap sétáltunk, minden zugát bejártuk ezerszer a városnak, s amikor éppen nem mentem dialízisre a standon égettük magunkat. Tettük ezt a nap sugarain keresztül is, nomeg a viselkedésünkkel. Hogy mit csináltunk? Jól éreztük magunkat, a vízben táncoltunk a parti zenére, vagy éppen a kivételes percek hevében megöleltük egymást. Az emberek egy része pedig döbbent fásultsággal vette tudomásul a jelenlétünket. Persze lehet, hogy nem normális, hogy sikítozva örülök egy csúszdának, vagy egy Vizi biciklinek, de számomra ajándék volt minden homokszemnyi idő, és megbecsülve kapaszkodtam bele a pillanatok apró szemcséibe. Az unott, fáradt arcok a hajózásra is elkísértek minket. Az útra, amire kiskorom óta vágytam. A Juditta nevű vitorlás csak ránk várt, s mi gyönyörködtünk a naplemente rajzolt tájban, a paletta színeiben, a természet fantasztikus ecsetvonásaiban. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy ringasson a víz. Ahogy a szél fújta a hajamat azt éreztem: repülök. A hangszórókból régi muzsikák pezsdítették a hallgatag közönség vérét, kevés sikerrel. Lili egy hatalmas tál ivóvíz társaságában élvezte a pihenést, és a legkevésbé sem zaklatta fel azon magát, hogy mozog a padló alatta.

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánnné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Vakvagany

A fásultságon kívül szerencsére találkoztunk más mentalitással is. Az előző években megismert, megszeretett barátokat, ismerősöket újra látni hatalmas öröm volt! Visszatértünk a régi helyekre, ahol megismertek minket, és az előző esztendőkben tapasztalt örömmel foglalhattunk helyet. A Komáromi pékséget ismét csillagos ötössel illettem, sajnálva, hogy nincsenek Szombathelyen: paleo sütemények, probody szendvicsek, teljes őrlésű áruk hívogatták az olyan reform elvetemülteket, mint én. A Marcipán Múzeumban sem maradtam éhen: cukormentes csoki tortám mennyei falatokkal örvendeztetett meg. Az Eis Café Szalon a törzshelyünkké vált, hiszen „minden mentes” fagyiból nyolc félét választhattam, és Anyu sem maradt gombócok nélkül, legalább 30-40 féle íz kínálgatta magát. Az strandon talán a második estén találtunk egy éttermet, ahol gond nélkül elkészítették nekem a sült hekk liszt nélküli változatát, és mondhatom mind a tíz ujjamat megnyaltam, fulladás nélkül. Vikivel ekkor barátkoztunk össze. A fiatal lány nyári munkáját tölti a Balaton partján, párjával egyetemben. Éjjel-nappal dolgoznak azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Teszik mindezt sikerrel. Elszánt, tudatos – a két jelző szintén jellemző volt rájuk. A jövőjüket tervezik, álmokat szövögetnek a jelen fonalával, reális rokka mellett ülve. A beszélgetések, hamar hosszúra nyúltak, s a búcsúzásnál pontosan tudtuk, itt még nincs vége a „mesénknek”.

Fotó: Vakvagany

Az Eis Café Szalon Dorkája, és Sárija is szívem csücskeivé avanzsáltak. Kedvességük, bájosságuk, segítőkészségük határtalanul ragyogta körbe őket. Lilinek mindig jutott friss víz, még akkor sem kellett sokat várnunk az enyhülésre, ha tömegek akartak fagyizni. A mosoly az arcukon délelőtt 10-kor is épp olyan őszintén sugárzott, mint éjfélkor! Örömmel ültünk le a kényelmes fonott székekre, mert sokkal többet kaptunk annál, mint amit választottunk az étlapról…

Egyik estén a forgalmas főtéren ért utol az ellenállhatatlan szükség, így kénytelenek voltunk befutni a legközelebbi vendéglátóba. Hangulatos pub négy falával találtuk magunkat szembe, és a megkönnyebbülés után leültünk, hogy megnézzük az étlapot. Másnap ott költöttük el az estebédünket. Mivel a köztes turnusban kezelődtem, így öt óra körül ülhettünk asztalhoz, de megérte a várakozás. Kati laza jófejsége, azonnal megteremtette az összhangot, és Lili iránt érzett odaadó rajongása csak erősítette a szálakat.

Lelkileg tehát rengeteget gazdagodtunk, hiszen újfent olyan embereket ismerhettünk meg, akik nyitott kedvességükkel hamar elfogadtak minket, bolondságainkkal együtt. Ahogy az előző években megszeretett barátok sem felejtettek el, sőt. Vártak ránk, ahogyan mi rájuk!

Lili a hámot csak ritkán viselte, és akkor sem „munka” célból. Úgy gondoltuk, hogy a nyaralás neki is legyen teljes kikapcsolódás, így pórázon, szabadon, szaglászva járhatta velünk körbe a város minden zeg-zugát. A strandon a vízimentők tiszteletbeli mentőkutyává fogadták. Hála szeretetteli gondoskodásuknak kis Bubánknak hercegnői ellátás jutott: egész nap simogató, óvó kezek vették körbe, hatalmas fa árnyékában, egy vödör víz mellett hűsölhetett, és néha egy-egy szemöldök felhúzással (néha) ránk is emelte elégedett tekintetét.

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Fotó: Horváth Istvánné

Van, aki szerint ciki, ha az ember leánya közel 28 évesen az Édesanyjával megy nyaralni. Nos ez is egy vélemény, de én nem osztom. Számomra a legnagyobb kaland, hogy Anyuval teljesen kikapcsolva tudunk együtt pihenni. Igaz, hogy itthon is rengeteget beszélgetünk, de az esti séták halk szavait, a régi fájó sebekre balzsamként ható éjszakai fák árnyait, a nevetéseink visszhangzó zenéjét semmi sem tudja pótolni. Mi csak egyet tettünk: éltünk. Hálásan, mindent megbecsülve, gyermeki rácsodálkozással a szívünkben. Éltünk, s boldogok voltunk, hogy élünk!

Fotó: Vakvagany