Amikor elkezdett vérezni az orrom rengeteg villanásnyi kép szaladt át rajtam. A három éve nem tapasztalt, gyomorszorító félelem rátelepedett a mellkasomra. Éreztem, hogy nagy a baj. A torkomon folyóként ömlött a vörös tenger, s orromon kifele is pecsétként szállt az élet tintája. Papírzsebkendőt ragadtam, és igyekeztem megnyugodni. A szívem a fülemben dobolt, őrült ritmusban. A vérnyomásom az egekben járt. Véres pólóban, csatakosra izzadtan ültem, és vártam. Reménykedtem, szuggeráltam, imádkoztam. De tudtam, nem csak éreztem, hogy a fehér falak rabsága vár, nem tudom megoldani a problémát. Negyed óra hiábavaló küzdelem után felébresztettem a mélyen, édes álmokat szövögető Anyut. Várta a keserű vérvörös valóság. A tamponáláshoz szükséges kötszerek nehezen kerültek elő a spájz rejtekéből, de végül összeszokott csapatként tonogént, és spongosztánt ragadtunk. Vérem színezte a padlót, a ruhámat, a kezemet, ahogy cseréltük az anyagot, s végül úgy tűnt: sikerült. Megállítottuk. A vérnyomásom, azonban nem csillapodott, s megmozdítva a tamponálást újabb cunamit indítottunk el. A mese véget ért, a remények szövőszékét félretettem. Lilitől elbúcsúzva kocsiba szálltunk, s a hihetetlen magabiztossággal vigasztaló Édesanyám kezébe vette a kormányt. A sürgősségi ambulanciáig meg sem álltunk. A kórház szaga elbódított, s a diónyira szűkült szívem tovább zsugorodott. Hány hónapot töltöttem el itt, mennyi műtéten, szúráson, kezelésen vagyok már túl, s mégsem vagyok képes megszokni? Elfogadni? Beletörődni? Nem! Az órák úgy peregtek, mintha semmi fontos nem történt volna. Én pedig csak feküdtem, várva, hogy hasson a gyógyszer, s szorongattam Anyu kezét: vérfoltozta otthoni pólóban, maci nadrágban, s egy kopott, régi sportcipőben. Tudtam, amíg ezek az ujjak tartanak, addig baj nem lehet.
