Zuhogó esőben indultunk el két éve, életem első hosszabb túráján. A 10 km beláthatatlan távolságnak tűnt. Akkor még nem sportoltam, s bár az életmódváltásnak hála tíz kilónál is többtől szabadultam meg, a fizikumom hagyott némi kívánnivalót maga után. Az időjárás pedig kicsit sem kedvezett: sárban, tomboló szélben, hidegen átáztató esőben tapostuk, dagasztottuk barátnőmmel, s gyermekeivel a dagonyát. A félút volt a lélektani csúcs – fel kellett adnunk. Átázva, fázva, de azért boldogan tértünk haza. Ennek már két éve… Azóta pedig rengeteg dolog történt, még inkább lefogytam, megerősödtem már, ami az izmaimat illeti, s a fizikumomat is egyre jobbnak éreztem. Készen álltam, újra nekifutni a távnak…
Sohasem felejtem el azt az emelkedőt, amivel két esztendeje kezdtük a kirándulást. Minden lépésnél azt éreztem, hogy szétszakítja a lábamat a perzselő kín. Folyton meg kellett állnom, erőt gyűjteni, s a szakadó esőben ömlött rólam a verejték. Szenvedtem. Küzdöttem. Akkor már egy ideje rendszeresen sétáltam nagyokat, mégis a terep meredeksége, s a táv hosszúsága úgy tűnt kifoghat rajtam. Az időjárás egy pillanatig sem kedvezett nekünk: tízórainkat átázva fogyasztottuk el, hogy aztán tovább folytassuk menetelésünket. A hangulatra panaszom nem lehetett, azért egy kis csapadék nem veszi el a jókedvünket, s Lili is valószínűleg így gondolta, aki bárkit meggyőzött volna arról, hogy neki bizony varacskos disznó rokonai voltak. A legnagyobb sárba négy lábbal paccsant bele, s boldogan, nyakig koszosan loholt tova. A hófehér ebből hamar koromfekete vadmalac „fejlődött” ki. Bár igaz, ami igaz mi sem néztünk ki szebben. Vízlepergetős ruha ide, bakancs oda, a zoknink mesélni tudott volna… A Parkerdei büféig küzdöttük el magunkat, s a kiskertek süppedős sártengere után közösen döntöttünk úgy, hogy becsületünk nem sérül, négy órán át harcoltunk az elemekkel, de eddig futotta erőből, kitartásból. Emlékszem, hogy hazaérve, belapátolva a mennyei ebédet kidőltem, s estig, majd reggelig pihentem. A tagjaim hihetetlenül elfáradtak, de büszke voltam arra, hogy kb. 5 km-t lesétáltam.
Hogy mennyire vártam az idei túrát? Leírhatatlanul. Tudtam, hogy szíven fog ütni a különbség, amelyet érezni fogok, de azért azt nem sejtettem, hogy ekkora lesz a kontraszt. Megállnom egyszer sem kellett, fújtatásra sem maradt alkalmam, pedig kaptatókból nem volt hiány. Természetesen az égető kínt most is éreztem, egy bizonyos idő után, de ez a fájdalom olyan, mintha a kezem, a lábam, vagy éppen az orrom lenne, hozzám tartozik. Jelzi, minden mást félresöpörve, hogy élek, harcolok, érszűkülettel vívok.
A napsütés, és a kifejezetten tavaszi idő megkoronázta a napunkat. Négyen, két négylábúval kiegészülve indultunk útnak. Vidáman, gondoktól mentesen. Néha a könnyeimmel küszködtem, ahogy sikerült egy emelkedőn torpanás nélkül feljutnom. Az erdő illatai megtöltötték a tüdőmet, elmémet, szívemet. Csak hallgattam. A zizegő avartengert, a szimatoló, boldogan lihegő, csörtető Lilit, aki most megőrizte hófehér színét, de közel tíz éve bundáját egy testrázással cserélte le ifjonci bakfis gúnyára, ahogy eb társa Honey is. Megfiatalodtak. A természet lágy öle, a rengeteg inger elfeledtette velük, hogy idősödnek, s bohóságuk percenként nevetésre késztetett minket. A szabadságot úgy élvezték, hogy az igazi tanítás volt, számunkra is.
Az úton haladó emberek kedvessége, közvetlensége simogatta a lelkünket, s a gyaloglás könnyed menete egyre több erőt adott. Két esztendő. Rengeteg idő. Akkor nem hittem volna, hogy most még itt lehetek. S bár vannak álmatlanul forgolódással telt éjszakáim, súlyos, hétköznapokat befeketítő problémáim, a zsigereimet szétszaggató fájdalmaim, s lelki harcaim, mégis az a csoda ért, hogy szembesülhettem a fejlődésemmel.
Abban bizonyosak voltunk mindannyian, hogy 10 km-nél kicsit többet mentünk, de egyikőnk sem bánta. A kanyargós erdei ösvény kalandossága, a kutyák öröm csóválása, a vidámság szívet átmelengető légköre repítette talpunk alatt az avarral sűrűn hintett „futószalagot”. Sárral, Lilike nyilvánvalóan nagy bánatára nem találkoztunk, igaz az egyetlen pocsolyát szemfüles kutyám kiszúrta, de a „nem, nem” gyorsabban hangzott el, így a nagy csobbanás, s vele együtt a varacskossá avanzsálás elmaradt.
Még most, egy nappal a történtek után is nehezen hiszem el, hogy ennyire könnyedén, természetesen mentek a két esztendeje vérrel-verejtékkel megszenvedett léptek. Mi sem mutatja jobban, hogy érdemes kitartani, tűrni a fájdalmat, barátként kezelve a kínt, mert bár lassan, de látszani kezd az eredménye. 10 km másnak semmi, egy futás alkalmával ledarálható táv, némi gyaloglás, esetleg pár pedálcsapás, de nekem most ez a 10 km kétévnyi munkát, küzdelmet koronázott meg. Visszagondoltam a fájdalmakra, az emelkedők kihívására, a gyomromat szorító leteperő gyengeség érzésére, s elfutották szemeimet a könnyek hűsítő hála cseppjei.
Köszönöm – suttogtam egyszer az erdőben megállva, elvarázsoltan. Köszönöm – mondtam a regisztrációs pontokon, boldogsággal telt szívvel. Köszönöm – örömködtem a kocsiban, hálálkodva a többieknek, hogy velem tartottak. Köszönöm – rebegtem álmélkodva, a kitűzőmet most már jogosan a mellényemre biggyesztve… Megcsináltam, igen!
