Hogy miért a szívem csücske a karácsony? Hogy miért érzem azt, hogy készülődnöm kell? Hogy miért melegíti a szívemet ez a megfoghatatlan tűz? Az adás csodája miatt. Mert valóban, kapni mindig öröm, de adni, gondolkodni azon, hogy kinek-milyen apróság okozhat örömet… Igazi édes teher.
Amikor a tévében hallom az ünnepi hitelekről szóló reklámokat, még a lábam is ökölbe szorul. Nem, nem ez az értelme a karácsonynak! Mert adni a lélek dolgait is lehet, s biztos vagyok abban, hogy azok a megfoghatatlan kincsek örök életűek lesznek. Hogy mire gondolok?
Édesanyámtól bizalmat kaptam. Idén én fogom sütni a mézeskalácsot. Nem „én is”. Csak én. Ehhez pedig bizalom, szeretet kell. Elmondani sem lehet mennyire büszke vagyok erre a feladatomra, s tudom, az ügyetlenebb formák ellenére is édesebb lesz ez a sütemény, mint bármelyik másik, mert a szeretet fűszerezi meg.
Az olvasóimtól hitet kapok. Hitet, ami erőt ad az íráshoz, a szóláshoz, az őszinteséghez. A mai világban nem divat az érzelmekről írni, én mégis megtehetem úgy, hogy ezzel tüzet gyújtok a kialvó félben lévő lelkekben. Mi ez, ha nem csoda?
Életet kaptam, Lilitől. Egy egészen új sorsot. Olyan ajtókat, amik folyamatosan kinyílnak tappancsai előtt. Rádöbbentem, hogy életképes vagyok, vakon is. Ez csak egy állapot, tehát a fogyaték nem más, mint egy „nagy orr”, vagy „széles száj”. Részletkérdés. A lépteim olyan biztonságban vannak, amit szinte a saját látásom sem tudna garantálni. Egy valódi őrangyal vigyáz rám.
A barátaimtól türelmet, s rengeteg szeretetet kapok. Türelmet azért, mert nem vagyok egyszerű természet. Néha el kell viselni, sőt néha ki kell bírni. De, aki ezt tolerálja talán látja azt is, hogy van értelme a nehézségeken túl is szeretni. S itt lép be a nélkülözhetetlen, mindent elsöprő, felülíró szeretet. A szeretet, ami távolság, idő, problémák ellenére is összetart. Ez, az a fajta érzés, amely leredukálja a látszatot, s hirtelen a rengeteg emberből csak egy maroknyi csapatot farag. De ők igazi glóriát viselő csodatevők. Lelkem megmentői.
Legnagyobb kegyként pedig kaptam esélyt, az életre. Mellé persze jár egy nagy kereszt is, ami néha hihetetlenül nyomja a vállamat, de tudom, megéri cipelni. A betegség is a maga módján ajándék, hiszen általa tanultam meg oly sok mindent. Megtapasztaltam, hogy milyen közel lenni ahhoz, amikor életünk filmje pörögni kezd. Megértettem, hogy melyek az igazi értékek, s mik azok, amelyek múló tündérfények csupán. Kinyitotta a vakság a harmadik szememet, mellyel élesebben látok mindent, ami körülvesz, körülrezeg. Belém vésődött az, hogy minden pillanatot, percet ragadjak meg, s becsüljem tiszta szívből az át, és megélt élményeket, mert csak ezek az enyémek. Az emlékek. Amelyek akkor is lejátszhatóak, ha minden fény kialszik. Megannyi tapasztalat, heg, seb, melyek a lelkem kérgét erősítették, erősítik.
Hálás vagyok mindenért, mindenkiért. A negatív, s pozitív hatásokért egyaránt, mert általuk vagyok az, aki. S általuk vallom, hogy adni a világ legjobb dolga – legtöbbször egy szó, egy apró gesztus csodával ér fel…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: