Könnyezem. A sós tengernek oly sok formáját ismerem már. A fájdalomtól megtört, kemény, koppanó cseppeket; a kétségbeesés elmosódó folyamát; a mély bánat úttalan kútjába vesző zuhatagát; az öröm bugyborékoló, szinte ugráló nedvességét; az emlékezés éveket elmosó vízesését. De ez most valami más. Olyan hullámokban önt el a boldogság, az emlékezéssel szőtt öröm, ami alig ragadható meg szavakban. Sírok, mert olyan pillanatokat élhettem meg, melyeket soha nem felejtek el. Olyan percekkel gazdagodtam, amelyek tudom, az utolsó órákban is elementáris erőt adnak majd nekem. RenBikeTour 2016 a csoda, a varázs, a színdarab neve! A színdarabé, melyben a szereplők egyaránt hősök, s melynek forgatókönyvét az élet írta: kasszasikerrel…
Fotó Kollerné Ildikó
Próbálom a fejemben, egyetlen boldogság-pacává mosódott képeket külön szedni, s értelmes, értelmezhető mondatokba önteni őket. De tény, hogy ez évről-évre nehezebb feladat, mert olyan érzelmeket élek meg, át, amelyek nem vethetőek papírra. Amelyek nem adhatóak át szavakkal.
Fotó: Kollerné Ildi
Utazok, beülök az időgépbe, és száguldok, újra. De ahelyett, hogy sorrendben kezdeném: az utazással, a kocsiba beszállással, a megérkezéssel, a viszontlátás kirobbanó örömével, az ölelésekkel, a százszoros csengőszóval… Én már repülök újra. Batmanként szinte szárnyakat növesztek balatonalmádi után, a dombon lefelé gurulva. Aztán váratlanul az eső nedves cseppjei mossák arcomat, ahogyan elhagyjuk Füred határát. Balról dörgés-villámlás, de almádiban várt minket a megnyugvás, a rengeteg étel-ital mellett. A kép újra változik, s én csak kapaszkodni merek emlékeim mozaikjaiba. Gábor nevet, én is kacagok – az út göröngyei megpróbáltató utazásnak tettek ki minket. De mit számít mindez? Mit számítanak a körülmények? Gábor már transzplantált, most már a tandemről csak én szállok le, hogy elmenjek művese kezelésre. A betegszállító pedig száguld velünk, Keszthelyre. Mosódás, megannyi fény-villanás… Második éjszaka, Balatonlelle. Hatalmas vihar. Soha életemben ilyet nem éltem át. Szinte rettegtem. Az ég ketté hasadt, remegett az ágy, a fal, a padló, s a villám le, és becsapott. A fa derékba tört. Csak a hajnal hozott megnyugvást, s enyhülést a nagy melegben… A melegben, aminek hála első este Siófokon együtt ugorhattunk be a magyar tengerbe. Labdáztunk, dobáltunk, én a reménytelenek teljes nyugalmával. De nem voltam se vak, sem beteg, hanem egy lány, aki barátok között lehet.
Fotó: Kollerné Ildikó
Fotó: Kollerné Ildikó
A határok eltörlődtek. Nem nővérek, orvosok, és betegek, hozzátartozók tekertek, hanem barátok. Emberek, akik egységet, családot alkottak. Négy napig, igazi összetartás kovácsolódott köztünk. Nem voltunk többé idegenek, nem voltunk ismeretlenek… Egy célért küzdve haladtunk, gurultunk előre…. S a küzdelem akkor is velünk volt, amikor Akaliban nem váltott át a biciklink a legkönnyebbre. Olyan meredek volt a domb, ami előttünk terpeszkedett, hogy a küldetés: feljutni rá, leszállás nélkül szinte lehetetlennek tűnt. De valójában mi is a lehetetlen? Egy újabb kihívás, megoldásra váró feladat, megfejtésre váró rejtvény. S mi, megcsináltuk! Többed magunkkal felpedáloztunk, hogy a tetőn kifulladva nevessünk, boldogan…
Fotó: Kollerné Ildikó
Boldogan… A buli is a felhőtlen öröm helyszíne volt. Bár mindenki koccintott valamivel, mégsem az alkoholé volt a főszerep, sokkal inkább a közös ünneplésé. Körben állva, egész este – feledve lábaink fáradtságát – tomboltunk, mosollyal az arcunkon. Éjjel egykor, amikor a DJ félretette a lemezeket azt éreztem, hogy lehetetlen, hogy ez a varázslat egy évben csak egyszer testesüljön meg….
Az érzés, amikor százan indulunk meg. Amikor együtt haladunk, a biciklik forgatagában. A rengeteg nevetés, viccelődés, mosoly… Az együtt eltöltött idő, a közös, felejthetetlen mozaikok… A leküzdött dombok, a végigszáguldott lejtők. A szíves vendéglátások, és a szeretettel telt fogadtatások…. A szívek, lelkek, s a tenyerekbe csapódó tenyerek…
Fotó: Kollerné Ildikó
Nem tudom még mennyi időnek kell eltelni ahhoz, hogy normális, „rendes” bejegyzést írhassak az élményeimről, de jelenleg még a boldogság, öröm szívet-lelket üdítő viharában sodródom a hullámokkal, s hagyom, hogy újra, meg újra elragadjanak… Hagyom, hogy a fenekem alatt a nyerget, a kerekek alatt pedig az utat érezzem, s szinte hallom újra Gábor, s a többiek örömittas hangját….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: