Fotó Kondor Tamás
Ha valaki, egy öntudatlan pillanatában úgy döntene, hogy szeretne elnevezni rólam valamit, akkor vajon mi lenne az? És minek örülnék én? Leginkább semminek, de a kedvenc süteményemet elkeresztelhetnénk Niki szeletnek, igaz ahhoz sokkal korábban kellett volna meglátnom a napvilágot, mert már Esterházy előbb odaért, helyettem. Igaz, az egészséges verzió még akár várhat is a névadóra. Na, de aminek egészen biztos, hogy nem örülnék, ha egy kór kapná meg a szüleim által, nagy szeretettel kiválasztott nevet. „A Niki kór”, egy horror filmben el is menne, de a valóságban? Világunkban a tudósokat kitüntetve igenis történnek ehhez hasonló keresztelők, de persze nem a semmiért. Komoly tudományos munka áll azon emberek háta mögött, akik végül névadóivá válnak egy-egy betegségnek. (A H1N1 vírust nem én fedeztem fel)
Erdheim, és Chester is ebben a cipőben jártak. Annak idején, talán Németországban valószínűleg hosszú órákat töltöttek el a laboratóriumban ülve, szövetmintákat nézve, eredményeket elemezve. Végül felfedeztek egy, hisztiocitózis alapú, mutálódott törzset, ami eléggé gyilkos jellemzőkkel bírt. A betegek életét negatív irányba befolyásoló kór, túl sokáig nem hagyta lélegzethez jutni a tőle szenvedőket. A tudományos éra a két kutató kitartó munkáját azzal hálálta meg, hogy a közreműködésükkel felfedezett betegséget elnevezték róluk. Így azóta hivatalosan is létezik az Erdheim-Chester kór, s néhány éve e két német úriemberrel létesítettem, életfogytig tartó élettársi kapcsolatot.
Fotó: Kondor Tamás
Én persze nem akartam, két férfit egyszerre a háztartásba… De ők jöttek, láttak, és megpróbáltak legyőzni. Igyekeztem megmutatni ki az úr a háznál, de akkor lekapcsolták a villanyt a fejemben, úgyhogy kénytelen voltam a totális sötétségben vakon tapogatózni a grabancuk után. Egy időre egészen békésen éldegéltünk egymás mellett, aztán újra fellázadtak, követelve a nekik kijáró tiszteletet. A csontjaim kissé bánták ezt a csetepatét, ez meg is látszik a röntgenfelvételeken, de ezen is túllendültem. Az utolsó szakítópróbánk öt éve történt, amikor úgy gondolták, hogy elég volt, inkább kiveséznek engem. Az aortám egyre szűkült a nyomástól, és a veséim feladták a küzdelmet. Akkor úgy tűnt, hogy győzedelmeskednek felettem, ám a dialízisnek hála azóta is itt vagyok, és harcolok a szabadságomért. Mostanság egészen barátságosan lakunk egymás mellett, olyan öregesen. Ők néha fenyegetőznek, hogy tovább próbálkoznak a kifüstölésemmel, én pedig már egy ideje csak mosolygok. Mosolygok, mert tudom, ez az én vállalt sorsom. Tudom, hogy keresztem cipelésével megannyi tapasztalatot, tudást szerzek, amiknek hasznát veszem. Tudom, hogy ebben a háborúban nem nyerhetnek, mert a testemet kilakoltathatják, de a lelkemet soha. Így házavató helyett lélekavatót tartottam nemrég, a ritka betegségek világnapján, amire ők nem voltak hivatalosak. Most valószínűleg duzzognak, hogy a lassan tizenöt éve tartó viszonyunkat nem vállalom fel. Testem hűen őrzi terrorizálásuk nyomait, kezdve a szemeimtől, a csontjaimon át, az érrendszeremig minden, de a lelkem, és a szívem sértetlen maradt.
Fotó: Kondor Tamás
Azért elképzelhető, hogy némi engesztelő süteményt viszek nekik, hogy érezzék, gondoltam ám rájuk. Mert rengeteget köszönhetek nekik. Az általuk gerjesztett, testet porrá őrlő tűzben kovácsolódott a lelkem olyanná, amilyen. Azaz a jelen pillanatban a gép klaviatúráját hevesen ütlegelő Horváth Nikoletta csak azért olyan, amilyen (kinek jó, kinek rossz, magamnak épp tökéletes), mert az esztendők próbára tették, s ő átverekedte magát a megpróbáltatásokon.
Persze élettársi kapcsolatomat nem csak nekem kellett végig harcolnom, hanem Édesanyámnak, a szeretteimnek is. Nem egyszerű feladat, két ilyen makacs férfiember ellen küzdeni, de a környezetemben idővel mindenki ráébredt arra, nem ellenük kell ágálni, tűzzel, és vassal, hanem mellettem kiállni sziklaszilárd szeretet fűtötte akarattal.
A jövőmmel szemben nincsen elvárásom, egyetlen kincsem a szívemben tomboló szeretet, a jelenem iránt. Itt, és most pedig Erdheim-Chester tehetetlen, mert a lélek pillanata örök, a testé pedig így is, úgy is múlandó. De ÉN nem a test vagyok, ezért nincs hatalmuk felettem. Lehet, hogy az erre az életre szánt kosztümömbe férfiasan belebújtak, de a szívem-lelkem egysége sérthetetlen. A szeretet pedig olyan gyógyír a fizikai sebekre, mely minden fájdalmat varázsütésre megszüntet!
Fotó Kondor Tamás
Egészségünkre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: