Amikor életemben először éreztem az egységet, a kollektív tudatot, vagy nevezze mindenki, ahogy szeretné, épp a dializálóban feküdtem. A székem háttámláját állítottam be, vízszintes pozícióba, s mindkét fülemet bedugva, a kedvenc, egyébként futás közben hallgatott zenéimet kezdtem el lejátszani. Aztán, ahogy csendben magamban hálát adtam, mert hogy az áldás egy jó ideje hű társam a megélt pillanataimban, hirtelen megvilágosodtam. Ahogy hallgattam a zümmögő gépek monoton neszét, fejemben megjelent a kezelő képe. A székek egymás mellett sorakoztak, s rajtuk egy-egy betegtársam feküdt. Mindannyian a „csövön” lógva tisztultunk. Egyszerre csak az éles kép elmosódott, s helyette apró, pislákoló lángok jelentek meg. Akárcsak a gyertya fényei, úgy ragyogtak. A lelkek. Az ég, a föld, a csillagok tűzzé változtak, s minden egybe olvadva, a szeretet olthatatlan parázsával izzott. Nem csak tudtam, de a szívemmel éreztem is, hogy legbelül, mélyen egyek vagyunk. Ugyanaz a végtelenül jó, szeretettel teli erő munkál bennünk. Ugyanaz a forrásunk: ugyanonnan jöttünk, s végül ugyanoda térünk vissza.
Fotó: Kondor Tamás
Ahogyan ezeket a lángcsóvákat figyeltem azonnal megértettem, hogy türelemmel kell viseltetnem mindenki iránt. Mert szó szerint ugyanabból a masszából gyúrattunk. A lelke mélyén, vagy a szíve belsejében – ki, hogyan mondja – mindenki jó, tiszta, ártatlan, csorba nélküli. Persze ezt akkor a legnehezebb meglátni, amikor az apró fényecske reménykeltő sugarát eltakarja, besötétíti az evilági lét, zord ember maszkja. Az ego. Amit mi „önmagunknak” hiszünk. Pedig ez csak egy bizonyos időre rendeltetett szerep, díszlet, ami előtt idővel lehull a függöny, jelezve: az előadásnak vége. Akkor, ott, a kulisszák mögött testetlenül ragyog a láng, s végül egyesül a szeretet végtelen tüzével.
Fotó: Kondor Tamás
A lelkiismeret-furdalás egyenlő a pokollal. Saját purgatóriumunkat mi teremtjük meg. Mert sötétség önmagában nem létezik, pusztán a világosság csalfa hiánya téveszt meg minket.
Fotó: Kondor Tamás
A jobbá válás útján nem az, az első lépés, hogy mindenkit meg akarunk változtatni, aki az utunkba kerül. Az első, hogy magunkat kovácsoljuk át. De nem kritikával, önbecsapással, és önostorozással. Hanem türelmes, elfogadó szeretettel. Az önszeretet, és az önbecsülés megmutathatja számunkra, igazi fény létünket. Nem az ego önző imádatára gondolok, és nem is a hiúság féltékeny, rettegő ideiglenes pompájára. Az önszeretet azzal egyenlő, hogy tiszteletben tartjuk magunkat, s épp ezért a jóra törekszünk. Először gondolatainkban, aztán szavainkban, végül tetteinkben. Mindennek alapjai a pozitív megerősítések, azaz a mondatokká formált gondolatok. Ha előttünk van egy pohár, aminek a feléig ér a folyadék, akkor két nézőpontból is láthatjuk a helyzetet. Ha a bennünk megszólaló hang, fitymálóan kijelenti, hogy ez a flaska bizony félig üres, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az egónk ragadta magához lelkünk mikrofonját. Ám, ha félit telinek látjuk a bögrét, akkor épp valódi énünk, a bennünk pislákoló fénypont sugározza felénk világosságát. Én utóbbira hallgatok. Mindenki szabadon dönthet. De a tény megmásíthatatlan: a választástól függetlenül mindannyiunkban ott pislákol az örök élet lángja, a szeretet fáklyája.
Fotó: Kondor Tamás
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: