A május nem csak azért kedves a szívemnek, mert első vasárnapján díszbe öltözik a lelkem azért, hogy az Anyák napját ünnepeljem. Nem csak azért varázsol el a tavasz bódító illata, mert a tizedik naphoz érve újabb év-diadalt töltök be. Idén az Erdheim-Chester vs. Horváth Nikoletta VakVagány boxmérkőzés 0:29-nél tart. Igaz, a világon ez, az egyetlen olyan küzdelem, ahol az ellenfélnek elég egyetlen pontot szereznie, és nyer, de engem ez sem zavar. Folytatom tovább a véget nem érő Szkandert a német úriemberekkel.
Fotó: Horváth Istvánné Jutka
Amiért, azonban imádattal, rajongással várom, hogy végre átlépjük a május küszöbét, majd derekát az Édesanyám születésnapja. Május 28-án hajnalban felsírt egy kisbaba, aki akkor még nem is sejtette milyen élet vár rá. Ahogy először teleszívta tüdejét levegővel zokogva fejezte ki nem tetszését, de ezek a könnyek mosolyt csaltak a közelben álló emberek arcára. A Nagymamám boldogan tartotta élete értelmét kezében. Az ő kapcsolatuk épp olyan szoros, elszakíthatatlan, mint a miénk. S ezen az a tény sem változtat, hogy lassan húsz éve már, hogy Mama valódi angyalként, glóriával feje körül, aranyporos szárnyaival védelmez minket.
Sokan nem értik, miért szeretem ennyire Anyut. Azt gondolják, hogy ez pusztán ragaszkodás, függés, egy kiszolgáltatott ember tíz körmös kapaszkodása.
Fotó: Horváth Istvánné Jutka
Valószínűleg ezt a fajta tisztelettel vegyes, odaadással teli, korlátokat, határokat nem ismerő szeretetet csak az értheti, aki vívott már élet-halál küzdelmet. Aki egyensúlyozott a rönk szélén, s nézett farkasszemet a halál fényes árnyával. Csak az tekinthet a dolgok mélyére, aki látta Anyut összetörten zokogni édesanyja sírjánál. Aki mellette állt, amikor megtudta a hírt, gyermeke gyógyíthatatlan beteg, s a vakság csak a legkisebb gondja. Aki akkor is figyelte őt, amikor kemoterápia közben az én kezemet szorongatta, s otthon az elégett ereimet borogatta. A sornak itt még nincs vége. Órákig tudnám idézni az emlék-mozaikokat, melyek végül gigantikus szeretet-képpé állnak össze. Anyu igaz összeroskadt, amikor elvesztettük Aput, négy hónap kemény csata után, amit végül a rák réme megnyert, de felkelt. Eleinte rogyadoztak a térdei, de menetelt. Takarított éjjel-nappal azért, hogy eltartson. Kezén a bőr mély ráncokba gyűrődött, kiszáradt a terheléstől, de őt ez nem érdekelte. Már csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a lánya élete. Ki tudja hányadszor, de újra felépítette az életünket, s megannyi gáncsoskodó, rosszindulatú ember ártó szándéka ellenére munkát talált, elhelyezkedett, és bebizonyította milyen tűz ég benne. A veséim leállásakor hozta a büféből a rántott húsos szendvicset, s csak utólag tudtam meg, ő sem aznap, sem másnap nem evett, hogy azt a pár, jó ízű falatot nekem megteremtse.
Fotó: Horváth Istvánné Jutka
Amikor azt mondom Anyunak, hogy „szeretlek”, akkor nem a megszokás, nem a sablonos, s mostanában divatos érzelem kinyilvánítás vezérel, hanem a tisztelet, amit egy példakép, egy hős, egy valódi küzdő megérdemel. Ő már ezerszer bizonyította, hogy csodák márpedig léteznek. Hiszen ő is egy közülük.
Számomra a május vége ezért a leggyönyörűbb időszak a világon. Alig várom, hogy reggel énekkel köszöntve Anyu egész napját bearanyozzam. Az ő öröme, az enyém is. De nem csak ma, nem csak május jeles napjain, hanem az év, s az élet minden egyes pillanatában, lélegzetvételében, szívdobbanásában.
Köszönöm Neked Anyu, hogy megtanítottál küzdeni. Köszönöm, hogy hittél bennem akkor is, amikor alig 1,5 kilósan a világra jöttem, amikor a kemoterápiától görnyedve szenvedtem, amikor a művesekezelés örökké tartó tényével szembesültem… Mindig, minden percben. Sokan ismerik VakVagányt, kevesebben, de ismerik Horváth Nikit, de te vagy az egyetlen, aki igazán tudod, ki vagyok valójában. A magam gyarló hibáival, elviselhetetlen szokásaival, kibírhatatlan nyűgösködéseivel… Te így szeretsz, s szerettél mindig is engem. Köszönöm Neked, hogy megmutattad nekem: minden sötét alagút végén utat kutat magának a fény!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: