A szavak fontosak. A legtöbbször öntjük magunkból az érzelmekkel kevert kifejezéseket, heves gesztusokkal megtűzdelve a betűfolyamot. De vajon tudjuk értékelni a csendet?
Fotó: Horváthné Jutka
Hogy mikor válik egy barátság igazivá? Amikor a csendnek, a ki nem mondott, de a levegőben lebegő szavaknak jelentőségük van. Amikor a némaság nem kényszerérzést, hanem nyugalmat vált ki a lelkekben. Amikor a csend hirtelen felértékelődik.
Vannak érzések, amiket nem lehet sem leírni, sem elmondani. Vannak helyzetek, amikor a gesztusok nem segítenek. Vannak pillanatok, amikor egy hangtalan érintés, egy szívből jövő ölelés, vagy csak egy némán kimondott, füllel nem halható, de szívvel érezhető szó többet ér, minden giccses, barokkos körmondatnál.
Akkor növünk fel igazán, amikor ezt a némaságot megtanuljuk értékelni. Amikor megértjük, hogy a csendnek helye van az életünkben, a lelkünkben, a szívünkben. A legmélyebb gyász sohasem könnyekben, hanem hangtalan lélek szilánkokban tör fel. A boldogság percei nem az ordításban, a kiabálásban, az elhadart szavakban rögzül, hanem abban, a villanásnyi mementóban, amikor még nem találunk méltónak egyetlen szót sem arra, hogy megpróbáljuk általa kifejezni örömünket. Amikor úgy döntünk, a néma eufória az égig repít bennünket.
Ha visszagondolok életem mérföldköveire, bizony a leglényegesebb pillanatokban a csend szavalta halhatatlan himnuszát.
Mielőtt felsírtam volna, mielőtt „Horváth Nikoletta” személyében megláttam a napvilágot egy másodpercig csend volt, hogy aztán a némaság burkát egy cicanyávogásra hasonlító, halk, de mégis életerős sírás szakítsa át.
Amikor megtudtuk, hogy Nagymamám csatlakozott a mennyei seregekhez, a kínzó zokogás, a görcsös fájdalom előtt minden a csend jéghideg szorításába dermedt. A temetőben, Apu koporsójára zuhanó rögök a ránk telepedő, mély, földszagú némaságban szinte szétszakították lelkünk dobhártyáját.
Amikor megpillantottuk Lilit, ahogy bébi popóján, hófehéren a kutyaiskola nappalijában ül, az elragadtatott megnyilvánulásokat néma csodálkozás, és eufória előzte meg.
Fotó: Horváthné Jutka
Tíz évvel később, ahogy a műtőben beadott altató hatni kezdett, teste csendesen dőlt el, észrevétlenül belesimulva az álom világába. A kezem a fején nyugodott, a szívem szívét szorította, és a szememből kicsurranó könnycseppek némán zuhantak a lábaim alatt tátongó űrbe.
A diplomaosztómon, mielőtt a kitüntetettek között elhangzott a nevem csend telepedett a közönségre. Szinte előkészültek a résztvevők az ünneplésre. A kitörő taps, a lelkemben az égig szárnyaló öröm szelíden űzte el a hangtalanság perceit.
A sürgősségi félhomályában, a fulladástól gyengén megszólalni sem bírtam, amikor kiderült: a veséim leálltak. Néhány héttel később, amikor a diagnózis végső megerősítést nyert csak a zokogás, hangtalan reszketései beszéltek. Mi nem. Fogtam Anyu kezét, szorítottam őt, és úgy éreztem: a semmi ágán lógok, egy perccel a megsemmisülés előtt. A félelem csendben mászott a zsigereimbe, a kétségbeesés hangtalanul ragadta el a szívemet.
Az elmúlt hetek kínzó fejleményei csak ritkán csúcsosodtak ki hangos méltatlankodásban. A csend magába burkolta az érzéseinket. Az aggodalmat. A bizonytalanságot. A nyugtalanságot. A riadalmat.
De a hangtalanság gyógyír is egyben. Amikor átölelem Anyut, életem adóját, s megmentőjét nem kellenek a szavak. Feleslegesek a gesztusok. Mert tudja, amit tudok, és érzi, amit érzek.
Lili sem szól egy szót sem, de hangtalan kommunikációja többet mond ezer emberi kifejezésnél.
A világot megdöntő érzelmek, a lelkeket felkorbácsoló változások mindig némán érkeznek. Nincs dobszó, taps, vagy riadt sikoltozás. Csak a néma várakozás.
Fotó: Horváthné Jutka
Ám a csendet értékelni, szeretni, becsülni kell. A csendnek hatalma, ereje, és üzenete van. A csend egy eszköz, a bátrak fegyvere. Mert, akik némák tudnak maradni akkor, amikor mások ordítanak, vagy épp mentegetőzve magyaráznak, esetleg közhelyekkel vigasztalnak, az a bátorság jele. Ahogy öregszünk megtapasztaljuk, hogy a nagy horderejű események, életünk fontos momentumai, melyek mementókká nemesülnek mind a csend ölelésében érkeztek.
Aki féli a csendet, még nem tanult meg hallgatni, és meghallgatni. Aki folyton kiabál, egyszerűen csak retteg, hogyha hangtalanná válik, vajon mi várja a lelkében, legbelül… Átordítja tehát lelkiismerete hangját, szíve halk dobbanását. Aki folyton hadakozik, valójában önmaga ellen harcol. Aki folyton elégedetlenkedik, valójában önmagával elégedetlen. S aki folyton hallatja a hangját, túlordítva mindent, és mindenkit, az valójában önmagát nem akarja megismerni, meghallgatni, feltérképezni.
Aki a csend köntösébe burkolódzva is harmóniában él önnön lelkével az révbe ért. Aki némán, a szívével figyel, s nem csak a fülével hallgat az igazán itt él, a pillanatban. Akinek a lelkében a csend nem feszítő, hanem békét teremtő érzést kelt az megtalálta a lényeget. Amit nem máshol, csakis a csendben kell keresni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: