Az életünkben, a mindennapjainkban részt vállaló emberek egyben tanítók is. Viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal, reakcióikkal utat mutatnak nekünk. Olykor azt emelik ki, ami számunkra nem követendő, ami ellenkezik az elképzeléseinkkel, olykor pedig a jó ösvény felé terelnek bennünket.
Ma egy csodálatos óvó nénivel beszélgettem. Sajnos csak egy kurta óra állt a rendelkezésünkre, de elhallgattam volna egész délután. Ahogy figyeltem a szavait szinte újra gyereknek éreztem magam. Ültem a székemen, a szemeimet rászegeztem, és igyekeztem megjegyezni azt a rengeteg bölcsességet, melyet oly könnyedén a világ tudomására hozott. Persze saját bevallása szerint ő se nem bölcs, se nem tanító, de általában a nagy mesterek egytől-egyig így vélekednek.
Közel negyven éve már, hogy az apróságok útját egyengeti. A generációkat átívelő idő rengeteg mindenre tanította, s tudását szeretetbe csomagolva nyújtotta át nekem. Ezernyi oldal sem lenne elég ahhoz, hogy mindent lejegyezzek, így kiemeltem három gyémánt-gondolatot, ami rám olyan mély benyomást tett.
A szülők teljesítmény orientáltak. Sok esetben rá vannak arra kényszerítve, hogy versenyben az idővel, a konkurenciával, és saját magukkal produkáljanak. Hiába lépik át munkahelyük küszöbét, ezt a mentalitást cipelik magukkal haza.
Amikor csemetéik alkotásait nézik, nem egyszer elégedetlenkednek: ez nem szép, a többiekéhez képest. Az Ödönke rajza sokkal formásabb.
És? Miért Ödönke a mérce? Lehet, hogy a két rajz között tényleg ordít a különbség: az egyiken szimmetrikus vonalak bájos táncot járva hirdetik a geometrikus formák egységét, míg a másikon egyetlen vonal próbálja egyenes háttal kihúzni magát, de a kísérlet púpos véget ér. Ám utóbbi is eredmény. Munka, aminek ez a gyümölcse.
Mindenkinek megvannak az értékei, a talentumai, amiket egyrészt meg kell találni, másrészt meg kell becsülni. A folyamatos centizést pedig a legjobb a varrónőkre bízni, mert az ő kezükben jól mutat a mérce!
A kicsik memóriája még nem olyan fejlett. Lehet, hogy ami reggel nyolckor történik arra már délután négykor nem emlékeznek. Ezért nem az ovi végén, a szülőnek kell megreguláznia rosszcsont gyermekét a reggel kiborított kakaó miatt, hanem az óvó néninek kell az adott szituációban cselekednie, és lerendeznie a helyzetet.
Micsoda bölcsesség, és micsoda tanács!
Mi vajon mit teszünk, ha nehéz helyzetbe kerülünk? Ha megbántanak minket, ha vérig sértenek, vagy ha éppen valamilyen baklövést követünk el?
Tisztelet a kivételnek, de odázunk. Toljuk a dolgokat. Próbáljuk megúszni, amit lehet, és rágódunk, őrlődünk vég nélkül, szüntelen. Elméleteket gyártunk, fals elképzeléseket, kitalált történeteket, és dúdoljuk az általunk komponált hamis dallamokat.
Ahelyett, hogy beleállnánk a konfliktusokba, ahelyett, hogy rákérdeznénk a miértekre, hogy tisztáznánk a bennünk feszülő érzéseket, megosztanánk a kételyeket, s hogy elmondanánk a minket ért sérelmeket. Szemtől-szembe.
