Fotó:Horváthné Jutka
Kívülről soha nem oldódhatnak meg a problémák. Ideiglenesen javulhatnak a körülmények, de tartós változáshoz csak a belülről jövő elhatározás vezethet. Ezt a legnehezebb elérnünk, hiszen feltétel nélküliséget és szeretetfényt igényel. Mindkettő ismeretlen a rohanó világ számára, mert csupán vonszoljuk magunkat egyik napról a másikra. Ritkán kérdezzük meg, hogy miért is élünk, mi a célunk? S még ritkábban hagyunk időt arra, hogy a válaszok megérkezzenek.
A segítség, ha nem feltétel nélkül érkezik, akkor legfeljebb szívesség lehet. Ha úgy adunk valamit, bármit, hogy azért cserébe “legalább egy mosolyt” várunk, akkor az már nem önzetlenség.
A felismerések fájdalmasak, mert rádöbbenhetünk arra, mennyire gyerekcipőben járunk még. A gondjainkért mindenki hibás: a családunk, a környezetünk, a munkahelyünk, a kormány, de mi nem. Mi elszenvedői vagyunk a csapásoknak. Valóban szenvedők vagyunk, de önnön korlátaink között feszengünk. A döntéseink határozzák meg az életünk alakulását és a felelősség vállalás. Nem másért, nem más helyett: kizárólag magunkért.
Nehéz elismerni a gyengeségeinket, hibáinkat, gyarlóságainkat. Könnyebb hátat fordítva lelkünknek, a felismeréseknek azt mondani: a mindenki más a hibás.
Ismerősek számomra ezek az érzések. Annak idején, amikor a vak düh fojtogató ködében tapogatóztam én is öklömet ráztam bárki felé. Mert nem karoltak fel, nem vittek el, nem kísértek el vagy szimplán csak azért, mert nem úgy cselekedtek, ahogy azt én jónak láttam. Az égre mutogattam és azt ordítottam: miért én? Miért? Miközben másoknak minden sikerül? Tobzódtam az önsajnálat lelket ölő pocsolyájában és nem tűnt fel, hogy a sáros, mocskos, átláthatatlan tócsa én magam vagyok.
Az elfogadás halkan lépett az életembe, megannyi átkiabált éjszaka után. Nem azt fogadtam el, hogy szerencsétlen, kiszolgáltatott, gyenge és beteg vagyok. Azt fogadtam el, hogy ezidáig én láttam magam ilyennek, sőt nemcsak láttam, láttattam is mással. Azt fogadtam el, hogy én vagyok a pocsolya, s hogy önnön hajamat megfogva húzhatom ki a szívem az ingoványos mocsárból.
Felelősséget vállaltam a tetteimért. Beismertem, hogy önző, követelőző és igazságtalan voltam azokkal, akik próbáltak szeretni. Próbáltak, de én nem engedtem. Aztán rájöttem. A szeretet nem azt jelenti, hogy majd a mindenki megoldja a gondjaimat, hanem azt jelenti, hogy akik számítanak támogatnak, bíztatnak, de hagynak menni, haladni a célom felé.
Lili sem lép helyettem, viszont mindennél pontosabban mutatja a helyes utat, s én vakon követem. De ha saját magamban megbotlok nem őt hibáztatom, és nem az útkezelőre, a járdára vagy az égre mutogatok, ökölbe szorított kézzel.
Rádöbbentem arra, hogy a kész válaszok semmit sem érnek, ha nem én fejtem meg őket, ha nem számomra nyújtanak többet, ha a tapasztalat nem engem gazdagít. Így a jó tanító nem rágja szájba, hogy mit és hogyan kell tenni, csupán meghallgat, a viselkedésével, életével utat mutat.
Az önismeret megannyi fájdalommal jár, pontosan azért, mert az álarcok lehullanak, s felfedjük valódi énünket, önmagunk előtt. A lényünket, melyet egyébként az udvariasság, segítőkészség álcájába bújtatunk: hol félelemből, hol kötelességből, hol elvárásból.
Ahogy veszítjük el a maszkokat úgy fedezzük fel a bennünk lobogó tüzet, melynek fénye a legvadabb viharban sem alszik ki.
De amíg azt várjuk, hogy más lássa meg bennünk a lángot, amíg mindenért a külső tényezőket okoljuk, s halmozzuk a kifogásokat addig nem juthatunk előbbre.
És hogy én hol tartok ezen az úton?
Nagyon az elején. Látom a lelki gócokat, felismerem a mindennapi gyarlóságaimat, ám egyelőre csak az analízis meg, a megelőzés nem. De hiszek abban, hogyha akarom a változást, ha megteszek érte mindent, ami tőlem telik, ha hajlandó vagyok felfedni önmagamat és leleplezni a gyengeségeimet, ha tudom, hogy jó kezekben vagyok, akkor szépen, csendben, alázatos tisztelettel haladhatok.
Minden önmagunkban kezdődik. Hogy akarunk szeretni, ha gyűlöljük magunkat? Hogy kívánunk segíteni, ha közben csupán szívességeket teljesítünk? Hogy vágyhatunk a békére, harmóniára, ha a lelkünkben vad vihar tombol? Hogyan lehetünk szabadok, ha az általunk kreált kötöttségek nem eresztenek?
A régi bölcs mondás, melyet nagyanyáink hangoztatnak örök tanúsággal szolgál: előbb mindenki a maga háza tájékán tegyen rendet. Mert aki rendben van magával, az rendben van a világgal. Aki békét hordoz a lelkében, az békét közvetít a tetteiben. Végül aki megváltja önmagát, másokat támogat a megváltásban.
This implies there is heavy opposition on the market for users, which makes it more economical that you fix your own problems. vgrmalaysia.net Male health prices are quite essential in bed to ordinary connections.
Kommentek